Magyar Szárnyak, 1992 (21. évfolyam, 21. szám)
Tarlós József: Utolsó felvonás
Szent István napi bajtársi ebéd, 1944. augusztus 20-án Pobiednik Wielki-ben. A képen felismerhetők : Baloldalt: Sipos János őrmester pilóta, Szemerics István őrmester rádiós, Jenei János őrmester rádiós (félig eltakarva), Marosvölgyi Kálmán őrmester rádiós és Zselyi Imre őrmester rádiós. Jobboldalt: Perlaki József őrmester, Sabján István őrmester, Kovács Mihály szakaszvezető és Barabás Sándor Őrmester szerelők. (Szerző gyűjteményéből.) Sárospatakon a vagonokban töltöttünk kb. két hetet, majd továbbítottak bennünket Börgöndre. Szálláshelyünket Seregélyesen jelölték ki. A hajózok szállását a Hadik kastélyban rendeztük be. Szeptembervéget mutatott a naptár. Századunkat átkeresztelték 102/1 vadászbombázó századdá, ezzel a 102/2 zuhanóbombázó század működését befejezte. A rádiósokat — mivel az új alkalmazásban használt együléses Focke Wulf FW.190-es típus csak egy fő személyzetet igényelt — áthelyezték más alakulatokhoz, vagy a századnál más beosztást kaptak. A pilótalétszámot feltöltötték és megkezdődött a kiképzés az új típusra. Mint lábadozó sebesült, szolgálatvezetői beosztást kaptam és — a sors kegyetlen fintoraként — N. hadnagy közvetlen parancsnoksága alá kerültem. Később alakulatunkat osztállyá bővítették 102/2 csatarepülő osztály néven, Lévay Győző százados parancsnoksága alatt. Magyarország területén több támaszpontról működtünk, majd 1945 március végén Ausztriába telepítettek bennünket. Május 4-én 2345 órakor letettük a fegyvert az amerikai csapatok előtt Eferdingben. A 3. hadsereg fogságába kerültünk, s Pocking-ba szállítottak bennünket. Júliusban — nem bírván tovább az éhezést — kalandos körülmények között a Passau-i hídemelésnél vállaltam munkát mint hajóács és onnan kerültem vissza Magyarországra fogolyszállítmánnyal 1945. október 5-én. A volt zuhanóbombázó pilóták közül Boucek József hadnagy, Sipos János őrmester, Sztrókay Géza szakaszvezető, Timler Ferenc szakaszvezető és Zsoldos László szakaszvezető csatarepülőként adták életüket a Hazáért. Ma már ezt is elismerik. Nem lenne teljes a kép, ha nem szólnék arról, hogy a rideg katonaélet nem csak szolgálatból, repülésből, bajtársak elvesztéséből és hatalmi túltengésben szenvedő felettesekkel való hadakozásból állt. Néha-néha cikázó villámként bevilágított az életünkbe egyegy sugárzó barna, ábrándozó fekete, vagy angyalian égszínkék szempár és igézőén mosolygó ajkak sokat sejtető ígérete, de a háború vihara mindig tovasodort bennünket. Ezekről az eseményekről is még sokat lehetne írni. Lehet, hogy egyszer talán rászánom magam, de most a felhőszakadásként rámzúduló emlékek súlya alatt leteszem a tollat. Mielőtt az írást befejezném, tisztelettel meghajtom a fejem hősi halott bajtársaimra emlékezve és fájó szívvel búcsúzom az időközben eltávozottaktól. Szívem teljes melegével üdvözlöm a még élő volt zuhanóbombázó és csatarepülő bajtársaimat itthon Magyarországon és szerte a nagyvilágban egyaránt, Ausztráliától Kanadáig. Végezetül álljanak itt a kedves bajtárs, a legjobb barát, a melegszívű ember, felejthetetlen repülötárs és vakmerő pilóta, Pénzes Gyula magyar királyi honvéd repülő őrmester 103 emlékét idéző, szívemből fakadó sorok : Az utolsó támaszpont. Összetört szárnyaddal felszálltál az égbe, a felettünk kéklő nagy-nagy messzeségbe. Onnan már nem lehet soha vissza szállni, itthagyott bajtársad ott kell majd bevárni. Csillagos estéken elnézem az eget . . Gyuszikám ! Készítsél nékem is ott helyet 1 Ahol hulló csillag fénysugarát szórta, égi stuka járt ott és égi pilóta. Rádiósa nem volt, mert még be sem hívták, pedig "akkor" régen őt is besorozták. Székesfehérvár, 1991. szeptember 30-án.
