Magyar Szárnyak, 1991 (20. évfolyam, 20. szám)

Tarlós József: A hátsó ülésben

mondom is, hogy hány fok alatt kell repülnünk. Gyuszi földközelbe nyomta a gépet, hogy a légvédelem ne tudjon minket lőni. Egy Heinkel He.l 11-es személyzete észrevett bennünket, billegtetett jelezvén, hogy látja sérülésünket és egy darabig elkísért, majd elköszönt.

Ideje volt, hogy mi is kiértékeljük a helyzetet:

— Miért is akartál te kiugrani ? — kérdezte Gyuszi.

Amikor a találatot kaptuk, a gép nagyot csúszott, mintha

senki se vezetné. Ugyanakkor elhaló hangot hallottam a fejhallgatómban : "Ugorj ! . . . ugorj !" — Akartam kérdezni, hogy miért ugorjak, de csak hörgést hallottam és azt hittem, hogy te is találatot kaptál.

— A fenét ! Én kétszer megkérdeztem, hogy mi a baj és úgy hallottam, hogy te hörögsz. Nem sebesültél meg ?

Végigtapogattam a bőrruhámat, de semmi folytonossági hiányt nem tapasztaltam.

— Úgy látszik nem — válaszoltam. — És te ?

Mindjárt utána nézek ... Én sem.

Rájöttünk, hogy mi okozta a félreértést. Amikor Gyuszi megcsúsztatta a gépet, a laterálisán fellépő erő elmozdította a gégemikrofont a nyakunkon a hangszalagokról és a torzítás folytán Gyuszi szavait: "Mi baj?" — "Ugorj"-nak értettem Mikor válaszoltam, saját szavaimat hallotttam hörgésnek a torzítás folytán, így mindketten azt hittük, hogy a másik hörög. Még jó hogy tisztázhattuk ezt az ügyet

Közben elzúgtunk a szovjet légvédelmi tüzérek feje fölött, elértük a senki földjét és saját területen biztonságos magasságba emelkedtünk, ahonnan szükség esetén ki lehet ugrani. Ugrásra azonban nem került sor. A motor kifogástalanul működött, a fékszámyra egyelőre nem volt szükségünk. Csak az a lyuk a jobb szárnyon, no meg a barátságtalanul rezgő rengeteg aluminium cafat a szélén, az nem volt valami lélekvidító látvány.

A reptér egyik sarkát céloztuk meg és fékszámy nélkül, átlósan szálltunk le. Jó érzés volt, mikor a gép kifutása után a mentők és tűzoltók fogadtak bennünket. Úgy látszik a figyelőszolgálat jól működött, idejében riasztotta és jól irányította őket.

Mikor a helyünkre gurultunk, a szerelők csodálkozva fogadtak bennünket és gratuláltak szerencsénkhez. A század még nem érkezett meg, mert mi azt a nagy hurkot, ahol a szovjet légvédelem veszélyeztetett, átvágtuk. Mikor megérkeztek, Szőr bejelentette a földi résznek, hogy eltűntünk. Erre mi elébe vágódtunk és jelentettük, hogy sérült géppel, a hurkot átvágva hazatértünk. Nagy volt az öröm, hogy megint előkerültünk, mikor már — ki tudja hányadszor — leírtak bennünket.

Megint megúsztuk.

Innen-onnan hallottuk, hogy — más repülő alakulatoknál — több gép felrobbant a levegőben. A németek szabotázs cselekményre gyanakodtak. Előfordult, hogy Gyuszi a célterület felett tréfásan megkérdezte : "Ne dobjuk-e le vakon a bombákat, nehogy mi is felrobbanjunk ?"

— Élesíts nyugodtan — mondtam — hiszen tudod, hogy ha felrobbanunk, azt úgy sem vesszük észre.

Egyszer aztán a mi osztályunknál is előfordult egy gyanús robbanás. Az a bizonyos bevetés nyugodt körülmények között zajlott le. Semilyen elhárítást nem tapasztaltunk, ami abban az időben már ritkaságszámba ment.

Az osztályparancsnok szabadnapos volt, helyettese vezette az osztályt. A rajával iskolazuhanásba kezdett, 90*-os szögban, zuhanófékkel. Ebben a századok is követték. Közel oldási magassághoz, az osztályparancsnok gépe helyén egy hatalmas robbanási füstfelhő jelent meg. A felhőből — a szétrobbant stuka darabjaival együtt — két ejtőernyő is kibukott. Az egyik hurkában maradt, nem nyílt szét teljesen és gyorsan földet ért. Tudtuk,

hogy ez a rajta függő halálát jelentette. A másik ernyő viszont szabályosan szétterült és lassan ereszkedett a föld felé.

Gyuszi rögtön mondta, hogy ezt megmentjük. Körözni kezdett körülötte lefelé ereszkedve úgy, hogy állandóan az ejtőernyős magasságában voltunk.

— Te csak figyeld, hogy hol ér földet — mondta. Egyáltalán nem izgatta, hogy ellenséges terület felett vagyunk. Én meg csináltam, amit mondott, figyeltem az ejtőernyőst, mintha saját terület felett lettünk volna. A légtér figyelésével — szokásunktól eltérően — egyikünk sem törődött. Közben az ejtőernyős földet ért egy erdőben, egy széles és hosszú tisztás mellett.

— Jól megfigyelted, hogy hol ért földet ? — kérdezte Gyuszi. Igen — válaszoltam.

— Most alacsonyan elrepülök a tisztás fölött, figyeld meg, hogy le lehet-e szállni ?

A szemem majdnem kiguvadt, annyira figyeltem, de az állandóan és gyorsan távolodó látómező miatt eléggé elmosódott alattam a terep. Mintha aknabecsapódásoktól fel lett volna szaggatva, de az egyenetlenség mértékét nem tudtam megállapítani. Ezt közöltem is Gyuszival.

— Lehet, hogy le tudunk szállni, de erősen figyelj, mert amit én látok, az tőlem gyorsan távolodik, hozzád meg ugyanolyan gyorsan közeledik — egészítettem ki mondókámat. Közben szemem állandóan azt a pontot követte, ahol az ejtőernyős földet ért. Másra nem figyeltem.

Gyuszi közben leszálláshoz készülődött. Korábbi megállapodásunk szerint automatikusan mondtam : "Fékszámy !" — de már láttam is a kiengedést mutató jelzöpálcákat megjelenni a felső számyfelületen — és a gép kissé megemelkedett.

Már a fenekemmel éreztem, hogy mindjárt leülünk, amikor hirtelen eltűntek a fékszámyak jelzőpálcái és a motor felbőgött. Ugyanakkor — anélkül hogy sebességünk elég lett volna hozzá — egy bedöntött bal fordulóba kezdtünk. Nekem erről rögtön a Kormányzóhelyettes lezuhanása jutott eszembe.

— Meg vagy őrülve ? — kérdeztem Gyuszitól.

— Nézz a fák alá — mondta és tovább szűkítette a fordulót.

A fák alá néztem és láttam, hogy ott szovjet páncélosok vannak megbújva, előttük gyalogos katonák állnak, kezükben tüzelésre kész géppisztolyokkal. Úgy látszott, hogy meleg fogadtatásban akartak bennünket részesíteni, de — hála Gyuszi szemfülességének, no meg határtalan szerencsénknek, hogy nem csúsztunk le a kis sebesség miatt — ez nem sikerült nekik.

— Igazad volt, nem volt más választásunk — mondtam Gyuszinak. Ekkor már a szovjet katonák feje és a fák fölött zúgott a motorunk.

Amíg el nem értük a senki földjét, nem is emelkedtünk feljebb. Igaz, hogy földközelben mindennel lőttek ránk, de a gyors szögváltozás miatt rövidebb ideig voltunk lőtávolon belül. Közben mondtam Gyuszinak, sajnálom, hogy a bajtársunkon nem tudtunk segíteni, pedig pontosan megfigyeltem, hogy hova kell mennem érte leszállás után.

— Csak nem akartál érte kiszállni a gépből ? Én úgy gondoltam, hogy nyitott kabintetővel várunk rá és neki kellett volna a géphez jönnie — mondta Gyuszi.

— Nem hiszem — válaszoltam —, mert úgy láttam, hogy fennakadt a fán.

Leszállás után bajtársaink megint nagy ovációval fogadtak bennünket, mert már azt hitték, hogy végleg eltűntünk. Mikor Szőr Atyának jelentettük, hogy miért maradtunk el, először megdicsért bennünket a bajtársias viselkedésért, utána meg úgy "lebaltázott", hogy azt hittük a ruha meggyullad rajtunk. Ha gondolkoztunk volna, akkor tudnunk kellett, hogy egy halott emberért kockáztattuk az életünket, mert abból a robbanásból ember élve nem kerülhetett ki. Az ejtőernyőket is a robbanás dobhatta szét, azért maradt az egyik hurkában.

82