Magyar Szárnyak, 1991 (20. évfolyam, 20. szám)

Tarlós József: A hátsó ülésben

Indulás bevetésre. Balról: Pénzes Gyula őrmester és a szerzó. (A szerző gyűjteményéből.)

■ Jäger ? — kérdezte.

— Ja ! — válaszoltam. Minek dicsekedjem azzal, hogy saját magam lőttem szét kis híjján saját magammal együtt ? — Nincs egy kis vizetek ?

Behajolt a páncélosba.

— Vizünk az nincs, de a kulacs alján még lötyög egy kis fekete, azt szívesen neked adom.

— És neked mi lesz akkor ?

Ne törődj vele, én majd vételezek.

Megittam a jó keserű kávét és megköszöntem.

— Sose köszönd ! — mondta a Kamerád, a számba nyomott egy cigarettát és a dobozt meg a gyufát a kezembe. Hiába szabadkoztam, hogy nem dohányzom, azt válaszolta : örüljek, hogy még rágyújthatok, különben is ilyenkor dohányozni kell. Szót fogadtam neki.

Alig szívtam el az első cigarettát, megint motorzúgást hallottam, de most a levegőből. Egy szovjet bombázókötelék közeledett dolgavégzetten nyugat felől. Ha ezek észrevesznek, biztosan lejjebb ereszkednek és végiglőnek, hogy felgyújtsák a gépet — gondoltam. Nem sok időm volt ahhoz, hogy odébbáljak a gép mellől. A mozgásom feltűnt volna nekik. Futottam vagy

20-25 m-t és amennyire tudtam, belelapultam egy barázdába. Nem vettek észre. A mellettem lévő parcellán olyan kölesféle volt kévékbe kötve és keresztekbe rakva. Egy egész keresztet ráraktam a gépre, mintha az is egy gabonakereszt lenne.

Saját területen vagyok, felülről már álcáztam magam, egyelőre a saját magam belátása szerinti cselekvésből többet nem tudok végrehajtani. Már csak éhezni és szomjazni tudok, amíg Gyuszi intézkedésére a szerelők és a vontatókocsi meg nem érkeznek. Dohányozgattam tovább. Nem nagyon ízlett, de az éhséget elütötte.

Egyszer csak megjelent felettem egy Storch. Kiálltam az álcázott gép mellé, levetettem bekecsemet és integettem neki. Billegetett a szárnyával és tovább repült. Láttam, hogy kb. másfél km-rel odébb leszállt. Akkor döbbentem rá, hogy milyen nyaktörő vállalkozás volt ott stukával a kényszerleszállás, de nekünk más választásunk nem volt. Egy nagy darab ember szállt ki a Storch-ból és hatalmas léptekkel, kaszáló karmozdulatokkal elindult felém. Mozgásáról láttam, hogy Szőr Atya érkezett meg.

— Gyuszi hol van ? - kérdezte tőlem.

— Megpróbált eljutni a támaszpontra, igaz hogy akkor még nem tudtuk, hogy saját területen vagyunk. Azóta egy német páncélostól tudom, hogy hol vagyunk — válaszoltam.

Szőrnek bevallottam, hogy szétlőttem a kabinomat a géppuska próbánál. Megnézte művemet, megveregetta a vállamat, s azt mondta, hogy ez legyen a legnagyobb bajom. Maradjak a gépnél, kiküldi a szerelőket egy vontatókocsival és szerszámokkal..

— Rendben van százados úr, de enni és innivalót is küldjön velük.

— Küldök ! — mondta és elviharzott a Storch felé. Búcsút intettem a kezemmel, 6 a gép szárnyával. Megint magamra maradtam. Most már semmi sem zavarja az éhezést és a szomjazást. A cigarettám is elfogyott, mikor a nap búcsúzó sugarainál megláttam két teherautót közeledni. Jön a reggelim, az ebédem és a vacsorám ! — gondoltam, de csak a szerelők jöttek. A Szőr által elkészített élelmiszercsomagot a támaszponton felejtették ! De meg ne mondjam az Atyának !

80- Ha megmondom, akkor nem leszek éhes ? — kérdeztem.

Körbejárták a gépet, leszedték a köleskévéket, de a szétlőtt kabin miatt nem szóltak. Úgy látszik ez ügyben Szőr már eligazította őket.- Fent vannak a bombák — mondták.- Nem volt hova ledobni, meg idő sem volt rá — feleltem. Élesítve voltak ?

Igen.

— Akkor tudod mit ? Mi a két autóval odamegyünk a domb mögé. Ha már fedezékben leszünk, ülj be a pilótaülésbe, oldjad ki a bombákat és ha leestek, akkor majd leszereljük a szárnyakat, hogy a gépet vontatni lehessen.

— Hülyének néztek ? — válaszoltam. — Megúsztam a siklást idáig vadászok nélkül, a kényszerleszállást is, és most a ti kedvetekért megpróbáljam felrobbantani magamat a géppel együtt ?

— Akkor az egyik autó visszamegy a támaszpontra bombaműszerészekért.

— Akkor az az autó engem is visszavisz a támaszpontra.

így kerültem vissza teljes sötétségben. Este tíz óra körül lehetett. Gyuszi vidáman ünnepeltette magát a többiekkel, amikor étlen-szomjan bevánszorogtam a körletbe.

Másnap Szőrnek megköszöntem a küldött enni- és innivalót, nehogy a szerelők fejét leharapja feledékenységükért.

Kényszerhelyzet.

Az egyik bevetéskor légiharc közben eltűnt előlem az a vadász, amelyiknek az orrán jól ültek nyomjelzőim. Tájékozódtam, hogy mi is történt és akkor láttam, hogy zuhanásban vagyunk. Éppen előrehajolt helyzetben voltam, hogy a fonalkereszten át jól tud-