Magyar Szárnyak, 1991 (20. évfolyam, 20. szám)

Tarlós József: A hátsó ülésben

dázabb forgatagában megszólalt az egyik magyar stuka rádiója : "Zabszem!"

Л harminckettedik órában.

Mikor az egyik bevetésről visszatértünk, Szór Atya elé odavágódott Végh István törzsőrmester, a század hangármestere és jelentette, hogy a Hetesből — a mi gépünkből — ki kell szerelni a motort, mert lejárt az üzemideje. Rendben van — mondta Szőr —, de a következő bevetésre még el kell mennünk, azt az egy bevetést még kibírja a motor. Nem tudja nélkülözni most a gépet, utána jöhet a motorcsere.

Mi sajnáltuk, hogy kicserélik ezt a jó kis motorunkat, amivel soha semmi bajunk sem volt. Lehet, hogy amit újból beépítenek, azzal 20-30 órát sem tudunk majd repülni, ezzel meg minden baj nélkül végigrepültük — új motor lévén — a 120 órát.

A stukákba JUMO motor volt beépítve, amivel új korában 120 órát lehetett repülni. Utána a motort kiépítették a sárkányból és a javítőműhelyben u. n. kisjavításon esett át. Ilyenkor kicserélték a dugattyúgyűrűket, a szeleprugókat, becsiszolták a szelepeket és minden hibás alkatrészt javítottak, vagy kicseréltek. Ezután a motorral 80 órát lehetett repülni, utána ismét kiépítették és nagyjavításon esett át, amikor felfúrták a hengereket, s a motorházon kívül szinte mindent kicseréltek. Ekkor ismét 120 órát lehetett a motorral repülni — persze csak akkor, ha előbb nem mondta fel a szolgálatot —, ismét kisjavítás, megint 80 óra repülés. Ezután — akármilyen jó is volt a motor — már a beolvasztás következett.

Mikor a "kialkudott" extra bevetésről visszatértünk, megint nem lehetett nélkülözni a gépet — aminek mi nagyon örültünk —, utána megint nem, addig amig az egyik hajnali szürkületben a 32-ik túlrepült órával indultunk bevetésre. A motor úgy működött, mint egy Schaffhausen óra, mintha a többszöri megkegyelmezést akarta volna meghálálni.

Már a cél felett voltunk. Fejrenyomással mentünk zuhanásba, a légtér telve légvédelmi pamacsokkal és felénk száguldó tűzgömbökkel, amikor leállt a motor. Gyors konzultáció : végrehajtsuke a zuhanást és kivétel után próbáljuk-e a saját vonalakat siklórepüléssel elérni, vagy azonnal kezjünk-e siklani ? Az azonnali kivétel és siklás látszott célravezetőbbnek, nehogy a Vorszka patakban kössünk ki.

Gyuszi kivette a gépet zuhanásból. A motor azonnal beindult! Hurrá, nincs itt hiba, gondoltuk, újabb fejrenyomás — és a motor újból leállt ! Ezúttal azonban soha többé meg nem indult. "Lapátszög-állítás !" —mondom Gyuszinak. — "Oké, megvan" — válaszolja. Csend ... mintha vitorlázórepülők lennénk csak ez a gép fejnehéz ! A navigálásnak nincs sok értelme, csak repülünk nyugat felé hátunkban a Nap. Mindketten a légteret figyeljük. Ha légiharcra kerül a sor, mi húzzuk a rövidebbet, de olcsón nem adjuk ! Lapos szögben közeledünk a föld felé. Ha elfogy a magasság, ott kell megkísérelni a kényszerleszállást — persze ha a szovjet vadászok nem szólnak bele —, ahol a terület alkalmas erre, akár saját, akár ellenséges földön kötünk ki. Az egész csak szerencsén múlik. Gyuszi ügyessége csak enyhíti a veszélyt, de nem szűnteti meg.

Ha Szőr Atya látna bennünket, rádión ránk dörrentene : "Kabintetőket ledobni ! ! !" — Igen, az előírást mi is ismerjük, de akkor nekem a géppuskámat is el kellene dobnom a kabintetövel együtt ! Arra pedig, amíg a levegőben vagyunk, szükségem lehet. Legalább visszalőni tudjak. így hát — kockáztatva azt, hogy kényszerleszálláskor a törzs deformálódik, a kabintetőt ledobni nem lehet, s bennszorulok — megszegem az előírást. Mint ahogy légiharcnál is nem egyszer megszegtem, amikor nem védtem a fejemet a védőpáncéllal, mert jobban szerettem látni az ellenfelet, mint elbújni előle.

Közben elfogyott a magasságunk. A vállam fölött előre néztem, a repülés irányába. Keresztbeszántott lejtő volt előttünk. Válogatni nem lehetett . . . nagy zökkenő ... a gép minden áron át akart vágódni, de szinte láttam, hogy Gyuszi hasra húzza a botot Bukdácsolva rohantunk a lejtőn, fékezni nem lehetett..

. csak a már egyszer élesített bombák valamelyike le ne szakadjon a nagy zötykölődésben ! . . . A vállam felett megint előre néztem, de ettől nem lettem vidámabb. A lejtő alján széles árok, amin sikerült átugratni a gépet, szerencsére a túlsó part alacsonyabb volt. Emelkedő következett, majd lelassult a rohanás, de ekkor meg gabonakereszteket és kazlakat kellett kerülgetni. Végre megálltunk egy szántásban.

Kiakasztottam a géppuskámat és hátratoltam a kabintetőt. Jó lenne tudni, hogy saját területen vagyunk-e, vagy nem ? Felállva láttam, hogy néhányszáz méterről emberek futnak felénk. Nem tudtam megállapítani, hogy kik lehettek ? Lehettek katonák is, partizánok is. Gondoltam : biztos, ami biztos, én bizony kipróbálom, hogy a nagy zötykölődésben nem ment-e tönkre a géppuskám ? Visszaültem a helyemre és meghúztam a billentyűt. Abban a pillanatban a lövés ereje hátralökött, nekidőltem a háthevedemek és a géppuskacső bebújt a kabinba. Mire a meglepetésből felocsúdva elengedtem a billentyűt a páncélzaton gellert kapott lövedékek sivításában, addigra úgy szét volt lőve a kabin hátsó része, mintha azon a vadászok végeztek volna alapos munkát. Nem számítottam arra, hogy a rögzítés nélküli ikercsövű géppuskát nem tudom kézzel megtartani. Gyuszi hátraszólt: "Mi van ?" — "Kipróbáltam a géppuskát" — válaszoltam. Körülnéztem. Láttam, hogy már senki sem fut a gép felé. Ennyit legalább sikerült elérnem.

Közben a magyar stukaszázad az osztállyal együtt a fejünk felett húzott el nyugat felé. Nem mertük a rakétapisztolyt kilőni, nehogy az ellenség figyelmét felhívjuk magunkra. Felálltam a gép szárnyára tájékozódni, vajon hol lehetünk ? Délnyugat felé néhány km-re műút vezethetett, mert a hajnali napsugarak megmeg villantak valamin, feltehetőleg autó szélvédő üvegen. Ez arra engedett következtemi, hogy ott valami csapatmozgás folyik, de hogy német-e, vagy szovjet, azt a csillogásból nem tudtuk megállapítani.

— "Elmegyek, megnézem, hogy milyen gépkocsik mozognak ott" — mondta Gyuszi.— "Ha saját, akkor megpróbálok velük eljutni a támaszpontra. Ha szovjet, akkor megpróbálok visszajönni — ha el nem fognak. Ha másfél óra múlva nem érek viszsza, akkor vagy a támaszpontra mentem, vagy elfogtak. Másfél óra leteltével cselekedj saját belátásod szerint!" — Ezzel elment. Én pedig leültem a gép futójára és megeszegettem kis kekszemet és csokoládémat reggeli helyett, de innivalóm az nem volt.

Kis idő múlva motorbúgást hallottam a parcella vége felől. Arra ott alighanem dűlőút húzódik, de mi közlekedhet rajta ? ... Nem sokáig kellett töprengenem, mert egy páncélos haladt kelet felé. Csak azt lenne jó tudni, hogy szovjet-e, vagy német ? Messze volt, felségjelét nem láttam, de reméltem, hogy tovább halad a dűlőúton és nem vesz észre. Hiába reménykedtem, befordult és elindult felém. Most mit csináljak ? Még nincs másfél órája, hogy Gyuszi elment és máris a saját belátásom szerint kell cselekednem ! Ha német, akkor megtudom hogy hol vagyok, de ha szovjet, akkor szétlövi a fenekemet. Elfutni nem tudtam, ahhoz már késő volt. Gondoltam, megvárom ülve, minek strapáljam magam. Mikor egészen közel ért, akkor láttam meg az oldalán a fehér keresztet, tehát német ! Kár lett volna futkosni. Megállt, kinyílt a felső csapóajtó és kiszállt belőle a személyzet egyik tagja.

— Hol vagyunk ? — kérdeztem — Saját területen ?

— Éppen hogy — válaszolta a német — mi egy előretolt felderítő ék vagyunk. — Közben érdeklődéssel nézte szétlőtt kabinomat.

79