Magyar Szárnyak, 1991 (20. évfolyam, 20. szám)

Tanyasi: Dunántúli emlékek

lyik volt nevezetesebb, Kenyeri-e vagy Káld ? Azt nem tudom, de hogy az utóbbi volt a hangulatosabb, ahhoz kétség nem fér. Bár a jókedvű, derűs hangulat napszaka inkább az este meg az azt kővető éjszaka szokott lenni, mi pedig többnyire a kelő nap fényében látogattunk át Káldra, baráti társaságban töltött bolondos éjszaka után, mégis az volt sokunk véleménye, hogy a Marton kúriánál hangulatosabb hely nem igen van széles e hazában. Már csak azért sem, mert nem lehetett oda rossz időben érkezni. Az udvarház gazdái a repülőféle embert minden időben szívesen látták. Még örvendtek is, hogy csendes életükbe egy kis mozgalmat, meg hangulatot viszünk bele. Egyedül a baromfiudvar felől hallatszott kétségbeesett tiltakozás a váratlan megkopasztás ellen.

Ilyen és ehhez hasonló együttlétek voltak azok, melyeket mi társadalmim életünk részének tekintettünk. Sok mindent köszönhettünk ezeknek a béke-időbeni összejöveteleknek. Többek között annak az igaz baráti szellemnek a kialakulását, mely félszázados megpróbáltatásaink után is él bennünk. Nem féktelen tivomyázások folytak itt, nem is az állam pénzét szórtuk felelőtlenül, hanem a katonaéletben oly fontos fegyelmezett magatartást váltotta itt fel egy könnyedebb, fesztelenebb viselkedésforma, amit azonban a kincstári regulánál is szigorúbb szabályok, az úri viselkedés szabályai, írtak elő.

Máris hallom sokaknak az "úri" kifejezés elleni mérges kifakadását. Pedig ha a magunk szótárában keressük meg ennek a szónak a jelentését, értelmezését, akkor ott nem mást találunk, mint valamiféle nemes dolognak, jószándékúnak, becsületesnek egybefoglalását, amit — teszem azt — az angol a "gentlemanlike" kifejezésben lát és ért. Minden más magyarázat félremagyarázás. Nem mondom, hogy nem rejtőzik az "úri" szó mélyén némi büszkeség is, na de látott-e már valaki valahol büszkébb embert a magyar parasztnál ? Kötve hiszem ! S ha ez így van, akkor ez azt jelenti, hogy nem a pénz, sem a rang teszi az urat, hanem a minden időben és minden körülmények között tanúsított kifogástalan, egyenes és becsületes magatartás.

Ha már a Somló meg a Sághegy vidékén bóklászunk, akkor ne feledkezzünk meg Répcelakról sem.

Hát mi van ott, ami nevezetes ?

Van!

Egyik nevezetesség egy bolondos molnár, aki legelőjét repülőtérnek jelölte ki és tekintélyét a környékbeliek előtt növelendő, egy semmire se jó, első világháborús repülőogépet szerzett valahogyan magának, ami aztán a pajtájában parádézott, földön közlekedő barátja, egy Bugatti társaságában. Szívesen is vette a molnár — persze csak suttyomban —, ha a szombathelyi repülőmasinák közül valamelyik igénybevette vendégszeretetét. Egy ízben ez a molnár megjelent a sportrepülők háztatáján, s keresve a megfelelő szavakat előadta, hogy 6 bizony egy kimustrált légcsavart szeretne vásárolni. A szokatlan kérdéstől meglepődött műegyetemisták faggatni kezdték emberüket, hogy mire is kell neki ez a szerkentyűi ? A molnár csak hímezett-hámozott, már olyasmit is kitalált, hogy otthon házilag gyártott valamire felfüggesztvén azt, a szél erősségét tudná vele megsarcolni. No de mondvacsinált műszaki ember lévén, maga is rájött, hogy indoka nem igazán elfogadható, mert ugyancsak derekas szél kell ahhoz, hogy ezt a szerkezetet megforgassa, így hát torokköszörülések között nagynehezen kibökte, hogy cégének reklámozása céljából öreg masinájával, ha nem is repült, de azért olykor-olykor gurult egyet a legelőjén, mert tetszik tudni — mondta — kell a tekintély ahhoz, hogy az 6 malma forogjon, ne a másé, a szomszédok kicsépelt gabonájával. Ilyen gurulás alkalmával, egy vigyázatlan pillanatban meggondolta magát az öreg repülőszerkezet, fejreállt és eltörött a légcsavarja. Hát ezért kíván venni magának egy másikat a Király nevű gőzmalom makacs tulajdonosa.

Répcelaknak második, rangban azonban az első nevezetessége a sajtgyára. Helyesebben annak a tulajdonosa, a Stauffer család.

7

Még helyesebben annak a híres családnak egyik szemefénye Dórika. És mivelhogy mindegyik, minden hájjal megkent repülő egyszer elveszti a fejét, a mi szombathelyi testvérpárunknak egyik fele is — mint azt a régmúltban szokták mondani — ha szerencséjére is, de mégiscsak lépre ment Répcelakon.

A Stauffer család európai híre, rangja és főleg a háziak tiszta erkölcse és magas műveltsége okán bizony csak olyan embereket fogadott be szép parkos otthonába, akik méltók voltak megbecsülésükre. De akit egyszer megkedveltek, az előtt minden korlátozás nélkül nyitva állt a büszke udvarház kapuja.

Valahogyan más volt ennek a háznak a hangulata, mint a Káldié. Nem a ház külleme, sem annak berendezése volt más. Mind a kettőt otthonossá tették a jólétet eláruló, melegséget árasztó stílbútorok és minden apróság is, mely azokat kiegészítette. Sem a ház népének tekintélye, rangja, érdeme volt több, vagy kevesebb. Még vendégszeretetben sem különböztek egymástól, hanem — megítélésem szerint — az okozta a másságot, hogy amott kettesben élt szépen, megértésben a gazda és felesége, emitt viszont a leánygyermekek kedvessége szórt napfényt a házra. Az értük felelősséggel tartozó szülők pedig — akiknek ősei a nyugati nagy hegyek vidékéről költöztek ide valamikor az ezerhétszázas években — gyermekeik fejébe, szívébe — örömet adó kedvességükért cserébe — a családi élet tisztaságát, a szellemi értékek megbecsülését, azok fejlesztését plántálták bele. Az olykor részünkről náluk eltöltött idő tartalma, célja is más volt. Nagyobb társaság összejövetele alkalmával nem hiányzott itt természetesen fiatal korunk bohósága, vidámsága, az eladó lányok incselkedése sem, a legények udvarlása sem és az olyan szerelem sem, mely szép emlékeket kínált, nem keserű szájízt, hanem tartós szeretetet ébresztett, nem futó kalandot — barátunk esetében boldogságot — Ígért, és nem múló szenvedélyt.

Jenőke bátyja Béci, aki maga is csendes, inkább magának, mint másnak élő, komoly ember volt, egyre gyakrabban jelent meg Répcelakon és egyszercsak megkérte a szép és ugyancsak komoly Dórikának a kezét azért, hogy azt annak haláláig már el se engedje. Felhőtlen volt itthon Dóri és Béci élete mindaddig, míg a történelem folyása azt megengedte.

A negyvenötös baljóslatú nagy változások idején magától adódott, hogy a Stauffer család — így Dóri és Béci is — ott keressen menedéket, ahol a nagyon régen szétvált család másik része a körülötte tomboló viharokat a nagy hegyek közé zárt kantonjából szemlélve, nyugodtan élte át.

Dóra és Béci életéből éppen úgy, mint mindannyiunk életéből, kitűnik az, hogy a földi lét senki számára sem csupa zavartalan örömből, vagy elviselhetetlen nehézségekből áll, hanem — kevés kivételtől eltekintve, ami csak a szabályt erősíti — a boldogságnak és bánatnak, a sikernek és kudarcnak nagyjából igazságos keveréke. És ez a kortól, melyben élni adatott, a rangtól, mely bármikor elvehető, a gazdagságtól, mely könnyen elveszthető ■ teljesen fütggetlenül igaz.

Bérinek és Dórának talán nem mindennapi mértékben osztályrészül jutott kezdeti zavartalan és boldog életükért, ugyanolyan mértékű bánattal kellett megfizetniük. Alig múlt el a szép Dórika harminc éves, amikor korunk egyik súlyos betegsége idő előtt elvitte őt oda, ahová mindannyian készülünk, de nem ilyen fiatal korban.

Béci komolysága komorsággá változott. A reá váró nyugodt életet — de mégiscsak a megtűrtek életét — nem volt képes elviselni és ezért feleségének sírbahelyezése után öccséhez, Jenőkéhez vándorolt ki valahová Dél-Amerikába. Azóta már — miként gyermekkorukban — együtt vannak ugyan, de szintén idő előtt egy Buenos-Aires-i temetőben és arra várnak, hogy szeretteikkel és velünk is ismét együtt lehessenek.

Öregember tulajdonsága az, hogy ha elkezd valamiről beszélni, akkor odatolakodnak más élmények, más gondolatok, végülis el