Magyar Szárnyak, 1991 (20. évfolyam, 20. szám)

Tanyasi: Dunántúli emlékek

felejti azt, amiről eredetileg szólni kívánt. Én is így jártam most. Sitkéről, az eldugott kicsi dunántúli faluról kívántam szólni, a vele kapcsolatos, nem is olyan régi élményemről és lám ! — fecsegtem itt minden másról, csak arról nem.

Na, de most bepótolom.

Az olyan vénember mint én is — ki tudja miért ? — idegenkedik a manapság divatos, lármás zenebonától, amilyet a rock-zenészek szolgáltatnak. Nincs abban — mondtam még egy évvel ezelőtt is — semmi szelídség, kedvesség, nincs benne vonzó, nincs mondanivalója, de még dallama sincs, csak fülsiketítő éktelen lármája. Most már restellem, de az ezt művelőknek tamtam-jával együtt ócsároltam a csupán csak gondot okozó, célszerűtlenül hosszú hajukat, különcködő öltözetüket, szóval úgy ahogy van : szidtam egész megjelenésüket. Már ahhoz is közel voltam, hogy a magam korosztálya által szentségnek tartott erkölcsi normák vészes hiányát is felfedezzem viselkedésükben, gondolkodásukban.

Jó egy éve azonban hirtelen és gyökeresen megváltozott a véleményem róluk.

De mitől ez a nehezen magyarázható pálfordulás ?

Síikétől !

Az egyik rock-zenekar tagjai, arcukba és nyakukba lógó hajukkal, jólismert furcsa öltözékükben, csüngővei a fülükben a Dunántúlt járták nem két forintot érő nyugati kocsijukon utazva és zenélve. Az egyik fárasztó szórakoztató koncertjük végeztével — mely jól belenyúlt az éjszakába —, szállás után néztek. A sötét országúton kocsizva egy kicsi faluba, Sitkébe botlottak bele. Fáradtak lévén, nem sokat válogattak, hanem az első pihenésre alkalmas helyen — mint ahogy ők mondani szokták — beverték a szundit. Másnap, szerencséjükre, ragyogó napsütésre ébredtek, a kútnál jóleső, de csípős hidegvízzel megmosakodtak, majd felfedező útra indultak — ha már ide tévedtek — a vendéglátók falujában. Egyszer csak egy furcsa épületre leltek, mely — jobban szemügyre véve — templomhoz hasonlított. Nem kopott volt az a templom, hanem csak kopás meg lyuk, meg bedőlt ajtó volt azon található. Az egyik tornya csáléra állt, a másiknak meg a tetejéből hiányzott egy jókora darab. A fiuk először körüljárták a templomot, majd bementek és ott siralmas állapotokat találtak : összetört padokat, meggyalázott oltárt, megcsonkított freskót, meg piszkot, törmeléket. Hát bizony — mondták a falubéliek — volt ez az utóbbi évtizedekben az oroszoknak nem tudjuk micsodájától kezdve a termelőszövetkezet raktáráig minden, csak istenháza nem. Nekünk meg honnan lett volna pénzünk a rendbehozatalára?

A fiuk beültek kocsijukba és annak orrát hazafelé, Pest felé irányították. Az úton ezek a mindig vidáman trécselő gitáros meg dobos emberek most csendben ültek, mert mindegyikük lelkét megragadta valami abban a roskadozó, meggyalázott templomban. Otthon aztán, mikor további koncert-programjukat állították össze, akkor abba egy szokatlan tervet soroltak be : a Sitkéi templom saját erőből történő újjáépítését. Egyre gyakrabban jártak le Sitkére, a zeneszerszámok mellé vakolókanalat és egyéb szerszámot is csomagoltak, azonkívül néhány szakembert is beleültettek a kocsijukba és nagy akarattal, mégnagyobb szorgalommal néhány hónap alatt — a falu népének álmélkodására — ismét istenházát varázsoltak a már elveszettnek hitt templomból.

Amikor a mű elkészült, a zenészek által szerzett reflektorok fényében koncertet rendeztek ezek a derék fiuk, melyen nem csak Sitke apraja-nagyja, hanem a távolabbi vidék népe is összegyűlt és vidáman — de szemükben a fiuk iránt érzett hálájuk könnyeivel — mondtak köszönetét emberségükért. Hiszem, hogy az Úr is a maga módján az ünneplők között járt.

Jómagam pedig azóta — restelkedve ugyan, de — nem csak keresem, hanem meg is találom a fiuk zenéjében a mondanivalót, a dallamot, öltözetükben, viselkedésükben pedig a hangula-8

tot és szívükben, lelkűkben az igazat.

A sitkei templomról jut eszembe : nekünk, volt magyar repülőknek is van egy imaháznak is beillő, emlékeinket őrző Múzeumunk. Azok a közülünk valók létesítették azt, akik úgy gondolták — és talán joggal —, hogy a Kárpát-medence a nagy háború után több okból nem nevezhető hazának, vezetőinek nagy hányada pedig nem tekinthető magyarnak. Ezért elmentek a Duna mellől és — ügyelve magyarságukra — máshol telepedtek meg. Ezalatt a máshol alatt a kivándorlók persze a mi egyre szűkülő, de mégiscsak nagy világunknak minden táját értették, ahová szűkös motyójukba csomagolva, ki-ki a maga ereklyeszámba menő repülő érmét, fényképét, apró emlékét, szép, de küzdelmes múltjára emlékeztető okiratát magával vitte, hogy azt olykorolykor elővegye, abból erőt merítsen ahhoz, hogy az új földben, új gyökeret tudjon ereszteni. Az egyik derék repülő arra gondolt, hogy az elszórtan pislákoló sok kicsi emlékláng csak kis világosságot ad, de ha ezeket a kicsi lángokat összegyűjti, akkor a fény nem alszik ki még akkor sem, ha gazdáik sorra lehúnyják szemüket, hanem az összehordott sok kicsi fény olyan világosságot nyújt, mely az élőket felvidítja, az utódoknak pedig azt a helyes utat mutatja meg, melyen elődeik haladtak.

A mi társaságunk életideje, sajnos, a földi lét szigorú törvénye szerint egyre gyorsabban lefut és ma már ott tartunk, hogy öregeink, akiket tiszteltünk, akiknek példájából magyarságunkat, meg nem alkuvásunkat, egymás iránti szeretetünket tanultuk, szinte már kivétel nélkül elköltöztek. Sokan már azok közül is itthagytak bennünket, akik a harmincas évek békebeli repülő életének tanúi voltak, annak örömeit, tisztaságát még élvezhették.

Azoknak a keveseknek pedig, akik korosztályunkból még élnek és a nálunk fiatalabbaknak van még egy felelősségteljes feladatuk. Gondoskodniok kell arról, hogy az a láng, melyet barátaink Oshawa-ban meggyújtottak, ne aludjon ki, hanem feladatát odakint teljesítve, itthon viágítson tovább. Hazánkban fellelhető emlékeknek és a várhatóan hazaköltöző Múzeumunk anyagának tulajdonosai pedig azok legyenek, akik a múltban és a jövőben egyaránt, minden rangtól függetlenül a repüléssel foglalkoztak, vagy azzal fognak foglalkozni, valamint az elődök erkölcseit, elhúnyt hőseink emlékét magukénak vallják és azt híven megőrzik.

Biztos vagyok abban, hogy az itt felvázolt feladat megoldásának a szükségességével mindannyian egyetértünk. A vélemények abban térhetnek el egymástól, hogy az eddig féltve őrzött kincseink hol találjanak végleges otthonra. Kósza hírekből arról értesültem, hogy három helyszínről esett eddig szó : a Hadtörténeti Múzeumról, a régi Bólyai Műszaki Akdémiáról (1939-ig Ludovika Akadémia П. főcsoportja, a repülő akadémikusok otthona is) és a székesfehérvári Megyeházáról, mely ma második világháborús múzeum. Biztos, hogy mindegyik hely pártolója alaposan meg tudja indokolni az általa legmegfelelőbbnek tartott hely elsődlegességét. Azt hiszem azonban, hogy ebben a nehéz kérdésben nem az a döntő, hogy a tradíciónak megfelelően, melyik helynek feladata, kötelessége a magyar repülő emlékek befogadása, őrzése, hanem az, hogy melyik az a város és épület, amelyik arra méltó és melyik az a város és lakosságas, amelyik az egymagában rideg kiállításba képes szívet és szeretetet belevinni. A Múzeum létesítésének, helyesebben hazai újra-alapításának a munkáját nem mondva-csinált repülőnek, hanem régi repülőnek kell — minden önreklámozás nélkül, névtelenül, szerényen viselkedve — megvalósítania.

Vajon lesz-e még elegendő erőnk ahhoz, hogy ezt a feladatot a sitkei templom építőihez hasonló önzetlenséggel megoldjuk ?

Budapest, 1991 februárjában.

Tanyasi