Magyar Szárnyak, 1991 (20. évfolyam, 20. szám)
Tarlós József: A hátsó ülésben
A Magyar Szárnyak 1985. évi 14. számában — ami sajnos csak a közelmúltban sokadik kézből jutott hozzám — olvastam Lévay Győző : "A zuhanóbombázók rövid története" c. írását. Szőr Atya, vagy röviden Szőr, úgy írta le az eseményeket, ahogy ő mint parancsnok és pilóta azokat átélte. Ehhez szeretnék néhány emlékezetes epizód részleteivel hozzájárulni úgy, ahogy azokat mint hajózó távirász, a hátsó ülésben átéltem. Mint vesztes háború katonája, hadifogság után visszajöttem Szülőföldemre és Székesfehérvárott telepedtem le. Sajnos itthon az elmúlt évtizedek nem tették lehetővé azt, hogy visszaemlékezéseimet papírra vessem, így már azokból csak annyit tudok közölni közel fél évszázad távlatából, amennyit az utóbbi események hatására, az agyrázkódástól megtépázott memóriám képes a felszínre hozni. Hogyan lettem hajózó ? •//^////////////////////^ Anyagi helyzetem, iskolai végzettségem és családi körülményeim ifjú koromban nem tették lehetővé számomra azt, hogy akár a vitorlázó repülésbe, akár a haderőn klívüli pilótakiképzésbe bekapcsolódhassak. Fájó szívvel, de kénytelen voltam belenyugodni abba, hogy nekem — és még sok hozzám hasonlónak — a repülés vágyálom marad. 1939. tavaszán sorozáskor a Légierők megbízottja felírta adataimat. Ugyanez év október 5-én behívtak a Székesfehérvár-Sóstó-i repülőtérre, ahol átestem az újonckiképzésen. Ha már nem lehettem pilóta, földi szolgálatos nem akartam lenni a Légierőknél. A tudásszomj azonban itt is kitört belőlem és elméleti oktatás közben felfigyelt rám egy rádiós törzsőrmester. Rádiós szakaszhoz kerültem az újonckiképzés után, de mivel nem akartam továbbszolgáló lenni, nem vezényeltek tanfolyamra. 1940. tavaszán Börgöndre helyeztek. A szerző 1944-ben és most Közben megtudtam azt, hogy a hajózó szolgálat nem csak repülőgépvezetésből áll. Úgy látszott: elszalasztottam azt az alkalmat, hogy vizsgázott rádiótávirász lehessek. De azért mindent megtanultam, amire lehetőségem nyílt. Végül is 1941. év elején vezényeltek a Börgöndön szervezett zuhanóbombázó tanfolyamra, ahol hajózó távirász kiképzést kaptam. Igyekeztem minél több gyakorlatra szert tenni. Sok műszerrepülő tanfolyamon és célvontatáson teljesítettem hajózó távirász szolgálatot. Komoly gyakorlatot szereztem emellett a földi szolgálatban és az iránymérésben is. 1943. júniusában én is Kolozsvárra kerültem a 102/2 zuhanóbombázó századhoz. Itt sok régi, Börgöndről elkerült ismerőssel találkoztam. Többek között Korosy Jenő és Lévay Győző századosokkal és Tamás Imre törzsőrmesterrel. Felújítottam a régi barátságot Pénzes Gyula pilóta szakaszvezetővel is, akivel Börgöndön több közös repülőfeladatunk volt. Harci kiképzésünk Kijevben folytatódott. Oktatás a földön. Az elméleti oktatást valamennyi hajózónak együtt tartották, mert hiszen az elsajátítandókat a személyzet mindkét tagjának egyformán kellett tudnia. Meg kellett tanulnunk azt, hogy a szovjet vadászok milyen harcmodort alkalmaznak a stukákkal (STUKA = STUrzKAmpf- Flugzeug = zuhanó harci repülőgép, zuhanóbombázó) szemben. Kettő vagy négy gép addig-addig támadja hol balról, hol jobbról a leghátsó stukát, amíg azt vagy le nem lövik, vagy — ha a lelövést megfelelő fordulókkal elkerüli — elszakítják a köteléktől. Ha egyedül maradt, akkor már szabad prédának tekintik. Megkísérelnek felváltva beülni a stuka "Schwanz"-a (farka) mögé és ha ez valamelyiknek sikerül, akkor már nyert ügyük van, mert a rádiós a gép farka (vízszintes- és függőleges vezérsík, magassági- és oldalkormány) miatt nem lőheti őket. Mire az orosz vadászok az így "elkülönített" stukát utólérik, addigra a gép hátsó részét teljesen szét tudják lőni a gép Schwanz-a által alkotott "fedezékből". Ha a farok mögé való beülést — ismét megfelelő fordulókkal — a stuka ki tudja védeni, akkor megkísérlik a hátsó ülésből a rádióst kilőni. Szemből csak a vezérgépet tudják támadni A stuka előrefelé két db. beépített fegyverrel van felszerelve. A rádiósnak egy pár (iker) 8 mm-es géppuskája van, amit a kabintető kupolájával együtt fogasíven, 180‘-os szögben víszintesen tud forgatni. A lefelé és felfelé való pus-kamozgatás lehetősége kb. 45‘-45\ Ha a rádióst sikerül kilőni, akkor a stuka megint csak szabad préda, mert a pilóta a páncélfa] miatt — ami őt a rádióstól elválasztja — hátrafelé nem lát. Az ülések oldalról, elölről és hátulról vállmagasságig, valamint alulról is, páncélozva voltak. A kabintetők plexiüvegből készültek, ezek nem voltak golyóállók. A pilóta fejét elől egy átlátszó páncélüveg betét, a rádiósét egy két oldalról összehúzható acélpáncél "Schuber” védte, de akkor csak egy kb. 20 cm x 10 cm-es résen lehetett hátrafelé kilátni. A szovjet vadászgépek sebessége 5-600 km/óra körüli, a stukáké 250-300 km/őra volt. Ebből adódik, hogy a stuka kb. fele akkora körön meg tudott fordulni, mint a szovjet vadász. Ha szembe fordulunk vele, akkor — akármennyire szűkíti a fordulót — elzúg előttünk és nem tud lőni bennünket. Ha egy irányba fordulunk vele, akkor egy kis billentéssel beül gépünk farka mögé. Ezt a lehetőséget a személyzet mindkét tagjának egyformán szem előtt kellett tartani, mert a rádiósnak a hátulról jövő támadások 74
