Magyar Szárnyak, 1991 (20. évfolyam, 20. szám)

Péterdi A. János: Repülő vizslák

só lábai közé dugva, úgy tett, mintha aludna.

Start után, amint a futóművet behúztam, Tipi letelepedett a kabin padlójára és ott aludt, vagy tetette az alvást. Nagyon érthetett a repüléshez, mert abban a pillanatban, amint leszállás előtt a futóművet kiengedtem, ismét Feleségem ölében termett.

Sokat utaztunk együtt, mindig magunkkal vittük őket, mert kennelbe adni nem volt sem szívünk, sem bizodalmunk. Sokszor megjárták Washingtont, Bostont, Niagara Falls-t és még jó néhány más helyet, s mindenütt nagy sikert arattak a repülőtereken. Repültünk szép, napsütéses időben, felhőben, esőben, hóban, jegesedésben, síma és "rázós" levegőben, sőt egyszer villámló zivatarban is, de soha semmi baj nem volt velük, soha semmi "baleset" nem történt.

Igazi repülő kutyák módjára viselkedtek. Később, "felnőtt" korukban nem kellett már őket a gép szárnyára emelni, mert úgy ugrottak fel arra, mint a szöcske.

Tipi közben "Champion" lett. Perecke — habár gyönyörű formájú kutya — finom, filigrán vonalai és kis termete miatt nem vett részt ezeken a vetélkedéseken, csak nővérét figyelte és izgult érte, hogy győzzön. Tipi az ilyen kutyakiállításokon nagyon is jól tudta, hogy miről van szó. Vérében volt hogy kell viselkedni, s mozgása, járása a nemes telivéréhez hasonlított. Néha-néha felnézett rám kérdő szemekkel : "Ugye jól csinálom ?"

Miután Tipi elérte a "Champion" titulust, tenyészteni akartuk őt is és húgát is Perecet. Az előzetes vizsgálatnál azonban az állatorvos megállapította, hogy mindkettejük petevezetéke meg van törve, s emiatt nem ajánlja, hogy kölykeztessük őket. Fájó szívvel lemondtunk erről és "semlegesítettük" őket, ami ily esetben egészségük megóvására is vezet.

Lett két "vénlány" kutyánk, akiket mi nagyon szerettünk, látszólag ők is bennünket, ugyancsak egymást, minden féltékenység és fenntartás nélkül. Volt ugyan mindkettőben egy bizonyosfokú féltékenység, ami csupán csak abban nyilvánult, hogy ha az

Niagara Falls nemzetközi repülőtér. Indulás előtt vissza Bridgeport-ba.

241

A két jó testvér: Tip (balról) és Perec.

egyikkel kicsit többet foglalkoztunk, a másik azonnal oda dugta az orrát : "Én is itt vagyok, engem is szeress !" Szeretetüknek, ragaszkodásuknak számtalan jelét adták, s hogy ez mit jelentett nekünk, azt csak a "kutyabolondok" tudják megérteni. Azt is tudták mikor van idő játékra, s mikor kell a gazdát "békében hagyni”. Ha íróasztalomnál dogoztam, Tipi csendesen, de határozottan beszorította magát az íróasztal alá, lábaim és a fal közé. Perec pedig szorosan székem mellé feküdt.

Febniár közepén Tipi váratlanul nagyon rosszul lett: fehérvérsejtje kétszeresére, cortisol szintje ötszörösére emelkedett. Az állatorvos ennek okát nem tudta kideríteni, de egy hét alatt rendbehozta : a régi, jókedvű, hízelgő, hűséges "hasibarát" Tip volt. Aztán egyszer csak megint rosszul lett, nem evett, csak feldidt és remegett. Az állatorvos nem talált semmi rendelleneset a vérképében, de az utolsó röntgenkép kimutatta a gyilkos rákos daganatokat Tipink tüdejében. Cortison-on még tűrhetően megvolt kb. tíz napig. Este még jól evett, de éjjel két órakor elkezdett remegni. Soha nem panaszkodott csak csendesen nyögött. Délután elvittem az állatorvoshoz, s arra az elhatározásra jutottunk, hogy Tipit meg kell váltani szenvedésétől A túladag altató szép csendesen hatott: április 18-án délután háromnegyed négykor Tipi a karjaimban aludt el örökre. Most a mókusokat kergeti a másvilágon. Nekünk pedig a szívünk szakad meg utána.

Perec nem lelte helyét, éjjel-nappal kereste szeretett nővérét, a másik jó repülő pajtást. Játékos természete hirtelen búskomorságba váltott át. Míg mind a ketten életben voltak, a kertbe való kiengedéskor úgy mentek át az ajtón mint a fergeteg. Tipi távozása után Perecnek nem volt "vezére" aki mindig elől ment a "vállalkozások" alkalmával. Csak velem együtt volt hajlandó elhagyni a házat, akkor is állandóan a sarkamban kullogott. így volt ez az erdei sé-