Magyar Szárnyak, 1991 (20. évfolyam, 20. szám)
Péterdi A. János: Repülő vizslák
v4/4/n/4/n/4/^^!^^/s/4^^//4/4/n/4/n/4/4/4/4/4/4/4/4/4/4/4/4/4/ ■штштшштт "Megérkeztünk új honunkba". Perec (balról) és Tip. Kevés olyan repülőt ismerek, aki ne szeretné a kutyát. Vagy talán inkább így mondhatnám : a legtöbb repülő kutyabolond. Azt hiszem ennek meg is van a magyarázata, de nem fejtegetem, úgy is tudják a "kutyabolondok", hogy mire célzok. Feleségemmel mi is mindig vágyódtunk kutya után, de amíg mindketten dolgoztunk, ezt nem engedhettük meg, főleg a kutyára való tekintettel. Feleségem 1983 augusztus végén ment nyugdíjba, én egy hónappal később. Október 1-én már bújtuk az újságokat, megfelelő kutya után kutatva. ’Természetesen" elsősorban magyar vizsla jött tekintetbe. Néhány nem éppen ideális ajánlat után rövidesen rátaláltunk arra, amit kerestünk. New Jersey-be, kb. 120 km távolságra kellett mennünk megnézni az eladásra kínált nem egészen héthetes kölyköket. Ideális környezetben találtuk őket, ahol a négytagú "embercsalád" mellett a kutyamama, papa, nagymama és egy nagynéni társaságában ismertük meg a hét kis kölyköt: három kis kant és négy kis szukát. A tulajdonosokból — akikkel aztán igen jó barátságba kerültünk — csak úgy áradt a kutyák iránti szeretet, amit a kutyasereg hasonlóképpen viszonzott. Bátyámat is, mint öreg kutyatulajdonost és szakértőt, magunkkal vittük, hogy segítsen választani. Egy kis szukára esett a választás. De nem vihettük el azonnal, mert még nem telt el hét hét a kölykezés óta, s a tulajdonos hölgy nagyon ragaszkodott ehhez az időponthoz, pedig mindössze csak két nap hiányzott a hét hétből. Míg ott tartózkodtunk, nagyon a szívünkhöz nőtt a kis "vakarcs", az alom legutolsója, aminek az lett a vége, hogy mikor két nap múlva elmentünk "Tip" kutyánkért, magunkkal hoztuk a kis vakarcsot is, "Perec"-nek elkeresztelve. Mindkét kutya nevét még magyarországi hűséges magyar vizsláinktól örökölte. Nevelésükkel semmi problémánk nem volt, mindent nagyon gyorsan megtanultak és rendkívül hamar "szobatisztává" léptek elő. A "nagytestű" — 3.5 kg-os — Tipi pillanatok alatt megtanult felmászni a lépcsőn. A "sovány" — 3 kgos — Perec néhány rövid próbálkozás után úgy követte nénjét, mint egy kis giliszta. Ámde lépcsőn lefelé menet gyökeresen megfordult a helyzet. A kicsi Perec mintegy nyolc-nyolc és fél hetes korában vette a bátorságot és "legilisztázott" a lépcsőn. Nem így Tipi, akit szégyenszemre karjaimban kellett lecipelnem vagy két héten át, mig végre ő is rászánta magát a veszélyes "bravúrra". Tizhetes korukban repültek először. Még kicsik voltak ahhoz, hogy a gép szárnyára felmásszanak (a kisméretű behúzható lépcsőt amúgy sem tudták volna hasznosítani), ezért mindig fel kellett őket tennem a gép szárnytövére, ahol a mesterségesen érdesített felületen nem is csúszkáltak. Innen aztán gyorsan megtalálták útjukat a kabinba, s minden külön felszólítás nélkül a hátsó üléseken "foglaltak helyet." Feleségem is hátra ült velük biztonsági szempontból, nehogy fel- és leszállás közben véletlenül előreugorjanak és nemkívánatos módon "belenyúljanak" a kormányszervekbe. Ily eset azonban sohasem fordult elő és egyikük sem nyílvánította "ebbéli szándékát". Abban a pillanatban, amint Feleségem bekötötte magát, Tipi kutyánk az ölében termett és érdeklődve figyelte mi történik. Perec pedig a másik ülésre feküdt körbe-karikába, orrát hát-240 "Mi már utaztunk repülőgépen is."
