Magyar Szárnyak, 1991 (20. évfolyam, 20. szám)

Lakos Imre: Hogyan fejeztem be katonai repülő pályafutásomat

hadifogoly angol pilóták lopott német gépekkel mene-külnek. Az örsparancsnok telefonon felhívta Waidhofen-i központjukat és jelentette a valós helyzetet. Közölték vele, hogy földi részle­günk éppen ott tartózkodik. Mi is beszéltünk századparancs­nokunkkal, aki ^zt az utasítást adta, hogy csak egy gép repüljön át Zeltweg-be. Értesítse az oda már (FW.58-asok-kal) beérkezett Kun Emil főhadnagyot, hogy újabb intézkedés értelmében Po­cking lesz a magyar Légierők alakulatainak gyülekezőhelye. Ku­nék is, a hírvivő Bücker is és a másik két Bücker is repüljenek át Pockingba. Ezután az örsparancsnok telefonon értesítette azt a gazdát, aki­nél leszálltunk, hogy várjon az állomáson és szállásoljon el ben­nünket, valamint gondoskojék ellátásunkról. A visszautat vonaton tettük meg, szakadó esőben. Az utasítás­nak megfelelően a gazda várt bennünket az állomáson. Vacsora után a szénapajtában álomra hajtottuk a fejünket. Mivel az eső másnap is megállás nélkül szakadt, elstartolásról szó sem lehetett. Nem volt más lehetőségünk, mint a gazda meglehetősen nagy konyhájában, a sarokban álló asztal körül el­helyezkedve beszélgetéssel tölteni az időt. Megegyeztünk abban, ha az idő engedi és elhagyhatjuk a falut, akkor Imre törzsőr-mes­­ter repül Zeltweg-be a kapott parancsot végrehajtani, mi pedig átrepülünk Pockingba. Sajnos, az eső napokig változatlan hevességgel zuhogott, így kénytelenek voltunk a gazda és felesége mogorva képét bámulni. Gondolom ők sem örültek ennek a kényszerű vendéglátásnak, hiszen hat embert napokon keresztül ellátni nem kis feladatot je­lentett számukra. Mivel az általuk számunkra elkészített élelem a jóllakáshoz ke­vés, az éhenhaláshoz pedig sok volt, elhatároztuk, hogy valamit teszünk sorsunk jobbrafordítása érdekében. A gazdáéknak volt egy tizenéves kislányuk. Úgy döntöttük, hogy az egyik ejtőer­nyőt feláldozzuk és szétfejtve oda--------------------------------------­adjuk cserébe kiadósabb és jobb élelem fejében. A selymet a kis­lány stafírungjára, míg a zsinóro­kat és a hevedert a gazda részére szántuk. Mind a hatan nekiláttunk a munkának. A hevedereket, zsi­nórokat, selymet külön-külön szétfejtve odaadtuk nekik. Minden öröm, mosoly, vagy hála jele nél­kül mordultak egyet. Ez volt a "köszönöm". Egyébként is na­gyon szófukar emberek voltak. Napokig egy szót sem szóltak, se egymáshoz, se hozzánk, csak tet­ték dolgukat. De azért az ered­mény nem maradt el : ettől kezd­ve emberhez méltó, bőséges ellá­tásban volt részünk. így teltek a napok, míg végre április 9-én kiderült az idő. Imre törzsőrmesteer gépét a másik két gépből leszívott benzinnel teljesen feltankoltuk, hiszen neki még nagy távolságot kellett megtennie Zeltweg-ig. Mivel "repülőterünk" olyan ki­csi volt, hogy két személlyel kép­telenség lett vollna elstartolni ar­ról, a szerelőket útbaindítottuk vonattal Waidhofenbe földi rész­legünkhöz, mi pedig elstartoltunk Pocking felé. Egyórás repülés után leszálltunk Raffeldingben. Itt találkoztunk Lé­­vay "Szőr" százados csatarepülői­vel és néhány évfolyamtársunkkal is. Baráti beszélgetéssel telt el a nap hátralévő része. Másnap to­vább re-pültünk és Pockingban, a parancs szerinti végcélnál 1945. április 10-én befejeződött kato­nai repülő pályafutásom. A repülőtéren ekkor még egy német éjjelivadász alakulat működött, ezért naponta éjjel-nappal amerikai repülőgépek láto­gattak meg bennünket. A pockingi repülőtér erdőben elhelyezett kb. 10,000 fős ba­rakktáborból állt és három repülőtérre tagozódott. Az amerikai Mustangok olyan merészek voltak — hiszen elhárítással már nem kellett számolniok —, hogy a barakkok között majdnem földközelben lőtték végig a tábort. A németek fokozatosan kiürítették a repteret, a magyar alakula­tok pedig naponta érkeztek be. Ez így ment május 5-ig. Ekkor érkeztek meg az első amerikai egységek. A magyar táborparancs­nokság Kesseő vezérőrnagy vezetésével rádión előzőleg már fel­vette a kapcsolatot az amerikaiakkal, akik csak annyi ideig tar­tózkodtak a táborban, amíg a fegyverletétel meg nem történt. A már ott tartózkodó magyar alakulatok a nagyhangár előtti betonon szabályos katonai díszszemléhez sorakoztak fel. Megér­kezett egy jeep-en az amerikai parancsnok, akinek jelentést adtak be. ö utasított bennünket, hogy vigyük oda a nálunk lévő fegy­vereket. Kis idő múlva libasorban haladva a beton közepére do­báltuk fegyvereinket. Az aktus hasonló lehetett a Világos-i fegy­verletételhez. Mikor ez megtörtént, az amerikai parancsnok kijelentette, hogy ők tovább vonulnak, nincs emberük arra, hogy bennünket őriz­zenek. A magyar parancsnokság szervezze meg a tábor őrzését. A tábor területét senki sem hagyhatja el. Egy amerikai tiszt marad itt csupán összekötőként. Ezzel véget ért az élethivatásként választott katonai repülőtiszti pályafutásom és kezdetét vette a másfél évig tartó hadifogoly éle­tem INNEN — ONNAN A felvétel özv. Szalay Antalné úrasszony ajándéka, s 1936-ban készült a budapesti BBTE sportpályán egyik Akadémiák (I. és П. főcsoport) közti verseny alkalmával. Álló sor : balról az első és második Lévay Győző és Rostoványi Mihály, hetedik Safáry Endre, kilencedik Szalay Antal. Ülő sor, balról az első és második Háry Kálmán és Módos Jenő, jobbszélen Verőczy Imre. Kérem azokat, akik valakit felismernek a fényképen, közöljék velem. Szerkesztő. 230

Next

/
Thumbnails
Contents