Magyar Szárnyak, 1991 (20. évfolyam, 20. szám)
Lakos Imre: Hogyan fejeztem be katonai repülő pályafutásomat
f . л _ t л1,лл T ша ? Lakos 1шгс a közelmúltban A szerző 1944-ben 1944 őszén, a Repülő Átvételi Bizottság (RÁB) megszűnése után Pápára helyeztek a "Herder csoport"-hoz. Ez a csoport a valóságban meg sem alakult. Ellenben Tövisházy Ottó százados parancsnoksága alatt itt szervezték meg az újonnan felállított 102. önálló éjjeli csatarepülő századot. Engem is ide osztottak be, ahol a rádióstiszti feladatokat is elláttam. A Pápa-i repülőtéren teljesítettem repülőtér ügyeletes tiszti szolgálatot karácsonykor, amikor a rádióból tudtam meg, hogy Budapest körül bezárult az ostromgyűrü. Azt, hogy nem estem szovjet hadifogságba, annak köszönhettem, hogy éppen ekkor ügyeletes tiszt voltam, különben az ünnepeket családom körében, Budapesten töltöttem volna, akárcsak Elekes Laci, legjobb barátom és századtársam, ö hazament, de vissza már nem tudott jönni. A hatvanas években találkoztam vele ismét — véletlenül. Mesélte, hogy őt is elvitték "malenkij robot"-ra, ahonnan négy év múlva tért vissza súlyos betegen. 1945 január első napjaiban áttelepültünk a csallóközi Somorja melletti Uszor-i repülőtérre. Az itteni tevékenységünket századtársam és jó barátom, Kun Emil már megírta a Magyar Szárnyak 1988 évi számának 115-ik oldalán. Kiegészítésként megemlítem, hogy egyik alkalommal, mikor Focke Wulf FW.58-as géppel műszerrepülést gyakoroltam, a Csallóköz egyik erdős-bokros részéről gépünkre — feltehetően partizánok — gépfegyversorozatot adtak le. Leszállás után 18 találatot számoltunk meg gépünkön. Ez bizonyította, hogy a falu és a repülőtér közelében már ellenséges fegyveres egységek működtek. Mivel a beígért, harci feladatok elvégzésére is alkalmas FW. 58-as gépeket nem kaptuk meg, századunk nem végzett bevetéseket. 1945 március végén kaptuk meg a parancsot a Németországba való kitelepülésre. Tövisházy százados a légirész FW.58-asainak parancsnokává Kun Emil főhadnagyot nevezte ki, a Bücker Bü.l31-es raj parancsnoka pedig Szikszay László hadnagy lett. Ennek a rajnak voltam a tagja, Imre István törzsőrmesterrel együtt. Itt most ennek a rajnak a kitelepülési történetét szeretném elmondani. Habár élményekben gazdag volt "vándorlásunk", navigációs felkészültségünkről nem állít ki valami ékes bizonyítványt. Ez a repülő "kaland" a háborúvégi gyors kiképzés hiányosságait tükrözi, de mentő körülményként fel kell hoznom, hogy számunkra vad idegen területen, csupán egy folyadékos iránytű segítségével kellett végrehajtani a feladatot. Megírom azonban "kálváriánkat", talán a mai fiatalság tanulságot fog meríteni a történetből. 1945. március 30-án hajnalban startoltunk el azzal a paranccsal, hogy repüljünk át Wiener Neustadt-ba és ott várjuk be a földi részleget, melyet századparancsnokunk vezetett. A Wiener Neustadt-i repülőtér már majdnem teljesen üres volt. A németek lázas sietséggel távoztak, mert a szovjet csapatok már nagyon közel voltak. Az utolsó német alakulat távozásakor azt a parancsot adták ki, hogy a magyarok utolsó leheletükig védjék a repülőteret. Tövisházy százados — látva, hogy a kb. 50-60 emberből álló, csupán géppisztollyal felszerelt század ezt a feladatot végrehajtani nem tudja — kiadta a parancsot, hogy a légirész települjön át Tulln-ba. így a mi rajunk március 31-én Tulln-ba repült át. A repülőtéren leszálláskor furcsa élményben volt részem. Kigurulás közben arra lettem figyelmes, hogy egy borzalmas, süvítő hangot adó valami száguld el mellettem eddig nem látott sebességgel. Végig gurult a hatalmas repülőtéren és csak úgy tudott megállni, hogy a repülőtér szélén berádlizott. Később tudtuk meg, hogy ez a csodamasina a németek egyik új fegyvere : a "Volksjäger" volt, a Heinkel He.l62-es. A hajtómű a gép törzse fölött volt elhelyezve, a gép úgy nézett ki mint a szárnyas rakéta (V-l-es), mellyel Angliát bombázták. Szerettük volna közelebbről is megtekinteni, de a németek még a hangár közelébe se engedtek bennünket. Pár nap múlva újabb parancsot kaptunk : települjünk át a délausztriai Zeltweg repülőterére, ahol a magyar Légierő még meglévő egységeit gyűjtötték össze.. 1945. április 5-én startoltunk el a három Bückerrel Szikszay Laci vezetésével, aki navigált, mi pedig követtük. Már kb. két órája repültünk az Alpok gyönyörű völgyeiben. A meredek sziklafalak közötti keskeny út, vasút, vagy hegyi patak tette változatossá a tájat. Egyszer csak olyan völgybe kerültünk, melynek nem volt kijárata. Laci intéssel jelezte : nem tudja merre járunk. Visszajeleztem, hogy átveszem a vezetést, addig ők körözzenek a völgy kiszélesedő részén. Mivel addig nem figyeltem a térképet, én sem tudtam hol vagyunk. Szerencsére éppen alattunk volt egy vasútállomás. Elhatároztam, hogy leolvasom az állomás nevét. Sajnos, a szűk völgy nem tette ezt lehetővé, ezért úgy döntöttem, hogy leszállók. Az állomás közelében volt egy keskeny, félkör alakú sima legelő, melyre egy erősen csúsztatott siklófordulóval sikerült letenni a gépet. Az oldalkormány erős rugdosásával és fékezéssel tudtam csak megállni a kis libalegelő szélén, ahol éppen egy parasztember boglyát rakott. Megkérdeztem tőle, hol vagyok ? Sankt Georgen am Reith a falu neve — válaszolta. Szerencsére a térképen megtaláltam ezt a kis falut. Akkor döbbentem meg, mikor láttam : ahelyett, hogy kb. egy óra és tíz perces repülés után megérkeztünk volna a mintegy 150 km-re délnyugatra fekvő Zeltweg-be, kétórai repülés után Tullntól északnyugatra, mintegy 75 km-re, eredeti kurzusunktól majdnem pontosan 90’-kal jobbra kötöttünk ki. Az eddig megtett út csupán egy harmada a még hátralévő távolságnak, s valójában messzebb voltunk célunktól, mint amikor elindultunk. Mivel már szürkülni kezdett, úgy határoztam, hogy nem megyünk tovább, hiszen sötétedés előtt nem érnénk be Zeltweg-be, itt pedig a másik két gép is biztonságosan leszállhat. Intettem Laciéknak, hogy szánjanak le, majd a szerelőmmel félretoltuk a gépünket, hogy a leszállásukat biztonságosabbá tegyük. Símán leszálltak. Alig helyeztük biztonságba a gépeket, amikor egy teherautóval három csendőr érkezett hozzánk. Meglehetősen barátságtalan magatartást tanúsítottak és utasítottak bennünket: szálljunk fel a teherautóra. A magasított oldalfalú teherautó platójára kellett leülnünk, ők pedig az autó végében keresztbe rakott puskáikkal őriztek bennünket. Jót derültünk magunkban a jeleneten, mert úgy néztek ki, mintha egy régi török szultán háremőrei lettek volna az alabárdjaikkal. A közeli kisváros csendőrörsére vittek bennünket. Itt igazoltuk magunkat és ekkor derült ki, miért voltak olyan ellenségesek a csendőrök. Amíg mi eltévedve a völgyek között bolyongtunk, az egész vidéken légiriadót rendeltek el. Azt a jelzést kapták, hogy 229
