Magyar Szárnyak, 1991 (20. évfolyam, 20. szám)
Bajtársi levelek
Dienes Barna és Ekli József. Erdély egy részének visszatértekor bevonultak a földi csapatbeli megfigyelők : Buday Tibor százados, Heinz Ádám és Dókus István főhadnagyok és Nagy Béla zászlós. A század Aknaszlatinára települt. Repülő tevékenységre nem került sor. A kolozsvári dísz-szemlére való készülés céljából pár napra Debrecenbe települtünk, de a rossz idő miatt repülésre nem került sor. 1941 júniusában ismét megkezdődött a század feltöltése, bevonultak a tartalékosok. A hajózó rész kiegészítésére Kaposvárról egy He.46-os raj jött át Pál Imre, Gercsényi Károly főhadnagyok és Molnár Gyula hadnagy megfigyelőkkel, valamint Vlasits Gyula törzsőrmester, Szeidl József és Egressy szakaszvezető pilótákkal. A hajózó rész 1941. július 1-én hajnalban indult Aknaszlatinára. Olyan talajköd volt, hogy abból csak a Tokaji hegy teteje látszott ki. Július 1-én berendezkedtünk, 2-án hajnalban indultunk az első bevetésekre. Beosztás : Megfigyelő Pilóta Gép jele Buday százados Kayser főhadnagy F-311 v. Molnár főhadnagy Egressy szakaszvezető F-334 Nagy Béla zászlós Dienes szakaszvezető F-325 Elsőnek Pallavicini hadnagy indult, de megfigyelőjének nevére nem emlékszem. Feladatunk az ellenséges erők nagyságának és mozgási irányának a felderítése volt, nagyjából Worochta-Tartarov-Kolomea-Zalescziki-Kamenyec-Podolsk térségében. Pár nap múlva Kolomeába, majd Jezierzany-ba települtünk át. Feladatunk ugyanaz volt, mint az elején. Itt már Tömör László százados vadászszázada adott biztosítást. (Lásd : Harcok az orosz égen c. könyvét.) Egyik szép feladatunk volt egy szovjet harckocsi összevonás bombázása. A VII. KF század kilenc db. He.46-osa és a közben kiérkezett VIII. KF század kilenc db. Sólyom gépe hajtotta végre — vadászkisérettel — a sikeres bombatámadást. Július 14-én a századot visszarendelték Miskolcra. Akkor még — bízva a rövid háborúban — igyekeztek minél több alakulatot tapasztalatszerzés céljából harcbavetni. A kétheti hadműveleti területi működés alatt veszteségünk nem volt, de minden bevetés után számtalan találattal tértünk vissza. Néhány nap múlva a kaposváriak is hazamentek, lassan lecsökkent a hadiállományú létszám és a békebeli foglalkozás folytatódott. Kiszolgáltuk a kassai Repülő Akadémia Miskolcra vezényelt akadémikusait, akik Kistelegi Ernő őrnagy parancsnoksága alatt voltak s még velük voltak Kerényi Gyula és Homér Imre főhadnagyok is. 1941. szeptember 30-val megszűnt a VE. KF század. Személyzetét más repülőterekre helyezték át. Miskolcon csak a Repülőtérgondnokság maradt, engem neveztek ki parancsnokának. Beosztottam Dékány János főhadnagy megfigyelő volt (1943. március 12-én halt meg). 1942 márciusában megnősültem, két lányunk született. 1943 júniusában alakult meg — parancsnokságom alatt — a Célvontató repülő század. Beosztott tisztjeim voltak : Benkő János, Benke István főhadnagyok és Szeghalmi Tibor hadnagy. Feladatunk különféle üpusú gépeken (Bü.131, He.46, He.70, Ju.86) a tüzérségnek célt repülni és a célzsákot vontatni. Működési területünk : Pétervására, Eszterháza (Lesvár), Oláhlápos (Erdély). Az Oláhlápos-i repüléseket Kolozsvárról Szeghalmi Tibor vezette, kinek halálhírét a MSZ 1987-es számában szomorúan olvastam. (Utoljára 1955 táján Keszthelyen találkoztam vele.) 1944 júniusában alakult meg a Célrepülő osztály Bihácsy György őrnagy parancsnoksága alatt, három századdal. Ugyanekkor alakult meg a miskolci Repülőtérparancsnokság Fábián Sándor (Kopasz) parancsnoksága alatt. Szeptember-októberben kezdődött meg a repülőtér kiürítése. Először a Repülőtérparancsnokság ment el, majd a 2. és 3. célrepülő század és az osztályparancsnokság, nagyjából Eszterháza környékére (Csapod, Röjtökmuzsaj, Fertőszentmiklós, Nyárasmajor, Mexikópuszta). Az 1. Célrepülőszázad adta át Segesváry György századosnak a miskolci repteret felrobbantás, stb. végett. November 1-én indultunk mi is Dunántúlra. December 15-én Bihácsy alezredest áthelyezték, de nem tudom, hová ? Januárban ismét megfogyatkozott mind a tiszti, mind a legénységi létszám. Különféle alakulatokhoz helyezték át őket, talán még a páncélosokhoz is. 1945. március 27-én kaptuk a parancsot, hogy mi is települjünk át Németországba. Az Alpokon átkelve, Zeltweg-en át, értünk április elején Pockingba. Ezzel véget ért a miskolci repülő alakulatok sorsa. 1945. december 31-én ért szállítmányunk Budapestre. Miskolci jelentkezésem után igazoltak, de honvédségi beosztást már nem kaptunk. így a polgári életben helyezkedtem el, a Borsodi Szénbányák Igazgatóságánál, majd a Miskolci Erdészetnél. Innen mentem nyugdíjba 1972. október 1-én. Azóta is itt élek Miskolcon, mindig kevesebben leszünk, volt repülők ! Szeretettel üdvözlöm a kintieket és a Szerkesztőséget. Miskolc, 1989. évi január hó 27-én. Kemendy (Kayser) Gyula Kemendy bajtársunk közel három esztendeje megírt fenti levele nem jutott el Szerkesztőségünkhöz. Annak másolatát ő ez év június 17-én ismét megküldte nekem, így csak idei számunkban van módomban a levelet közölni. Ez a magyarázata annak, hogy a Célvontató századról, ill. osztályról közöltek már megjelentek tavalyi számunk "Hozzászólások" rovatában, a 205-ik oldalon. Szerkesztő Visszaemlékezések a Magyar Szárnyak folyóirat részére. 1991 áprilisában került először a kezünkbe a MSZ 1989-es száma. Nagy érdeklődéssel olvastuk férjemmel és a képeken régi ismerősöket kerestünk. A folyóirat szerkesztősége kérte, hogy ha lehet, küldjük el a régi repülők között töltött életünk leírását, régi emlékeinket. 1938. március 15-én lettem menyasszony, akkor amikor a németek megszállták Ausztriát, s ezzel elkezdődött a huszadik század nagy világégése. Ez azért függ össze a repülő élményekkel, mert apám tanácsára - aki ezredes volt — vőlegényem katonaorvosnak jelentkezett, hiszen — apám szerint — leendő vejének jobb lesz tényleges tisztként a fronton szolgálatot teljesítenie, mint behívott tartalékosként. Ebben igaza is volt. 1939 novemberében volt az esküvőnk a Ludovika kápolnájában. Akkor férjem, dr. Szathmáry Zoltán már Tapolcán volt Zalában, mint repülő orvosfőhadnagy. Ebbe a városkába költöztem én is esküvőnk után. Nászútra már nem tudtunk menni, mert nem sokkal esküvőnk előtt kitört a második világháború. Ez akkor ugyan még nem világosodott meg bennünk egészen, pedig Tapolcán a házunk előtt lengyel menekültek százai vonultak el autókon, teherautókon, ki tudja hová ? Nem maradtak Magyarországon, csak mint a vándormadarak, megpihentek egy kicsit, ök már tudták, hogy nem érdemes itt maradniok, mert nekünk is az lesz a sorsunk mint az övék. Mi ezt akkor még nem is sejtettük. Most azonban már átadom a szót férjemnek, hiszen 6 élte a repülők életét. Az első bécsi döntés előtt kezdtem meg a hivatásos orvosi próbaszolgálatot, 1938 nyarán a Budapest-Mátyásföld-i repülőtéren 170
