Magyar Szárnyak, 1991 (20. évfolyam, 20. szám)
Szentiványi János: Rendhagyó Karácsony -1944
bukkant pont a pálya közepén egy Ju.52-es szállítógép, majd rövid időközönként a második, harmadik ..., tizedik .,. Nem is olyan sok idő múltán 29 db. német felségjelü Ju.52-es gurult az épületekhez. Óriási lett a forgalom, egymás után töltötték meg sebesültekkel a gépeket. Szabadulási reményeinket most már beteljesedni látván, lelkes magabiztossággal kerestük meg a kötelék parancsnokát, egy őrnagyot. Mi is hajózó egyenruhában lévén, harcostársi öntudattal mutatkoztunk be és jelentettük, hogy itt rekedtünk Budapesten, alakulatunk Veszprémben van, s most boldogok vagyunk, hogy utitársként csatlakozhatunk hozzájuk ... Bumm ! . . . Erre nem számítottunk ! . . . Fagyos egykedvűséggel hallgatott végig, majd röviden közölte, hogy esze ágában sincs magával vinni bennünket. Nem tudhatja, hogy nekünk nem-e Budapest védelme a feladatunk és most így próbálunk kibújni kötelességünk teljesítése alól. Barátságtalan magatartását azzal is tetézte, hogy további eszmecserét fölöslegesnek tartva otthagyott bennünket és a dolga után nézett. Most már teljesen besötétedett és csak a rengeteg ide-oda mozgó zseblámpa fénye árulkodott arról, hogy milyen nagy nyüzsgés uralkodik körülöttünk. Azért csak nem tudtunk beletörődni a kudarcba, megint csak az őrnagy közelében sündörögtünk és hogy tovább folytathassuk az eszmecserét, kinyitottam egy doboz nálam lévő bonbont és megkínáltam vele. Némi szabadkozás után vett belőle, majd megízlelve elismeréssel nyugtázta, hogy milyen finom. Persze rögtön rájöttem, hogy a vasat addig kell ütni, amíg meleg. Rátukmáltam az egész dobozt, tegye csak el, neki adom. Elfogadta és — csodák-csodája —, egyszeriben kedvesebb lett a magatartása, beszédesebbé vált és bár az eredeti elutasításán egy jottányit sem változtatott, azt megígérte, hogy Pápára megérkezve meg fogja érdeklődni a magyar alakulat parancsnokságán, hogy tényleg kimehetünk-e Budapestről ? Ha igen, úgy majd a legközelebbi forduló alkalmával vele mehetünk. írjuk fel adatainkat egy darab papírra ! Jobb híján előkerült egy második doboz bonbon is, ennek az ajándéknak a hátuljára zseblámpa fényében felírtuk a szükséges adatokat. Látható örömmel tette el a dobozt és enyhe mosoly kíséretében nyugtázta célzásunkat: ha előveszi, arról majd csak eszébe fog jutni, hogy ne feledkezzék meg rólunk .. . Eközben arra lettünk figyelmesek, hogy már minden légcsavar forog és a gépek egymás után gurulnak ki a startvonalra. Szilárdot és menyasszonyát már régóta nem láttuk, ők az őrnagy helyettesével, egy főhadnaggyal beszélgettek kezdettől fogva. Az őrnagy "Auf Wiedersehen"-nel búcsúzva kezet fogott velünk és otthagyott bennünket. Ekkor eszméltünk csak fel, hogy az 6 gépe az utolsó, a többiek már egymás után húztak el a fejünk felett. Ekkor ez a parancsnoki gép már indult is és ahogy előttünk befordult, megpillantottam a nyitott ajtót a törzs oldalán ! Villámként hasított belém a felismerés ! — "Gyertek, futás, ugorjunk fel!" Csak a pár lépésnyi futás közben világosodott fel bennem, hogy a pilótaülésből az őrnagy úgysem vehet észre bennünket a gép oldalához közeledve a sötétben, tehát kockázat sincs ! Még egy ugrás és már kapaszkodtam is fel az ajtónyílásra. Sanyi és Viktor szinte egyidejűleg nyomakodtak befelé ! — "Halt! Wer sind Sie ?" — harsam fel bentről a kiáltás. A meglepetéstől csak annyit tudtam dadogni, hogy hát izé, az őrnagy úr azt mondta, hogy ... s a következő pillanatban már segítőkészen ugrott oda a sötét gép belsejéből a szigorú hang láthatatlan gazdája, a gép szerelője, felsegítve Sanyit és Viktort is. Nehéz volt a vaksötétségben a lövésztoronyhoz eljutni, mert a földön szardínia-sűrűségben feküdtek a súlyos sebesültek, akiken keresztül kellett másznunk. Mire elértük a tornyot, már a levegőben is voltunk. A szerelő még a földön láthatott bennünket parancsnoka társaságában, ezért egy percig sem gondolt arra, hogy potyautasok lennénk . . . Látta, hogy repülők vagyunk, megkérdezte, hogy tudjuk-e kezelni a géppuskát, ha szükség lesz rá ? — Naná hogy tudjuk ! Hacsak ezen múlik, még arra is megesküdtünk volna, hogy annak idején már a bölcsőben is csörgő helyett géppuskával játszadoztunk ! ! ! Aránylag kényelmesen elfértünk álló helyzetben mindnyájan és bámulhattuk a felhőlyukakon át az elénk táruló látványt. Alattunk körös-körül minden égett, torkolattüzek ezrei, a jól kivehető Duna vonala, amit éppen most repültünk át és a sok-sok, irányunkban felfelé kúszó nyomjelző elhárító lövedék. Egy pillanatra átvillant az agyamon, hogy nem éppen a hosszú élet titka egy ilyen sorozattal való közvetlen kapcsolat felvétele, ejtőernyő nélkül, de még a budai hegyek közt, vaksötétben történő bekötés nélküli kényszerleszállás változata sem ! . .. Nemsokára elhagytuk a főváros légterét és mindenfelé a sűrű sötétség váltotta fel a "nagytűzijáték" látványát. Egy jó fél óra elteltével földet értünk Pápa repülőterén, ahol kiszálláskor egymás után öleltek keblükre az ismerősök, repülő barátok, akik a vállalkozás hírére sereglettek össze és a legnagyobb meglepetéssel fogadták megjelenésünket. Ekkor értesültünk arról is, hogy a gyűrűbe való bejutás lehetőségének a felfedezése nem a mi érdemünk volt, mert Bánhidi Tóniék — december 30-án, harminc indított gépből egyedül — berepültek a gyűrűbe és leszálltak a Lóversenypályán. Boldogan ölelkeztünk össze Szilárdékkal is, akik a főhadnagy gépén jöttek. Elbeszélésük szerint ők viszonylag hamar össze tudtak barátkozni vele, mindjárt az elején karton cigarettával és tábla csokoládékkal egyengetve a repülő bajtársiasság útját. Csak az mérsékelte egy kissé lelkesedésüket, hogy a főhadagy közölte velük : az egyik motorral baj van, sokat durrog, ki-kihagy, ezért csak fél terheléssel fognak repülni, így remélhetőleg ki fognak jutni. Nekik is sikerült ! ... És lám csak ! — A barátok közti lelkes élménybeszámoló közepette őrnagyunkat látom közeledni. Egy pillanat müve volt, hogy "Gyertek csak !" — kiáltással odatódultunk hozzá. Meglepődve állt meg. Tisztelegtem és széles vigyorral megköszöntem neki a "fuvart". Értetlenül nézett rám s a körülöttünk boldog mosollyal tolongó többiekre. Nem tudta felfogni, hogy miről is van szó. Aztán egyszercsak "leesett a tantusz!", az értelem lángja gyúlt ki szemeiben és akadozva kérdezte, hogy talán csak nem mi voltunk ott . . . Budapesten .. . ? Bólogattunk, lelkesen vigyorogva. Megcsóválta a fejét: "Ach, verfluchte Kerl, bravo !" szavakkal mosolyogva vállon veregetett és állandó fejcsóválás közben hagyott ott bennünket... Evvel a jelenettel hullott le a függöny és ért véget részünkre az "1944-es budapesti Karácsony"-i előadás. Utóirat Csak évek múlva jutott tudomásomra, hogy az általunk a Vérmezőn "kiszemelt" Storchnak mi lett a sorsa. Egy kórházi ápolásból távozó repülő zászlósnak is eszébe jutott az ostromgyűrűből való kijutás légi úton történő végrehajtása. Világos nappal — menyasszonyát utasként beültetve — elstartolt a géppel. A Vérmezőt szegélyző fák között kötöttek ki. Az utólagos vizsgálat megállapította, hogy az üzemanyag vizes volt, ami emelkedés közben motorleállást okozott. A repülőgép teljesen összetört, főleg a zászlós menyasszonya sínylette meg a kalandot egy csomó vágással, zúzódással az arcán ... Mi lett volna a sorsunk, ha annak idején nem jön közbe a köd, ami meghiúsította tervünket ! ? A koromsötétben még csak ablakot sem találtunk volna, ami a fallal való találkozással szemben némileg csökkenthétté volna az ütközés intenzitását ! . . . Véletlen ? Szerencse ? Gondviselés ? .. .Nem árt néha egy kissé fatalistának lenni ! 116
