Magyar Szárnyak, 1991 (20. évfolyam, 20. szám)
Szentiványi János: Rendhagyó Karácsony -1944
gyalogtúrával el lehetett jutni a reptérre. Ahogy a 49-essel elértünk a Körtérre, a megállóban a villamos minden kocsijára felszállt egy-egy repülő katona. Utasították a villamosvezetőt, hogy váljon amíg végeznek. Az én kocsimra szálló katona jelentkezett nálam és tisztelettel érdeklődött utazási célom felől. Miután megtudta szándékom, jelentette hogy a repülőteret az éjjel kiürítették és azóta már valószínűleg az oroszok vannak rajta. Kért, hogy jöjjek be ide, a közeli Verpeléti-úti általános iskolába, ide telepiüt be a személyi állomány és a parancsnokság, itt majd bővebben tájékozódhatom . . . Na, mondhatom szép kilátások, de hát mit volt mást tenni ?! Bementem, s ott csak megerősítették az előbb hallottakat. Bár csend van azon a környéken, semmi mozgás, de éjfélkor a Kamara-erdei részt megszállták az oroszok és onnan már közvetlenül lőtték a repülőteret aknavetővel. Ezért ürítették ki azt lóhalálában ... Nemsokára megérkezett Sanyi barátom is és most már együtt "élveztük" a semmittevést a legteljesebb tanácstalanságban. Sokáig azonban nem tudtam veszteg maradni. Elhatároztam, hogy megpróbálom felderíteni a helyzetet amíg sötét van. Ha nem is megyek ki egészen a repülőtérig, hátha valami bővebbet megtudhatok arról, hogy tényleg bent vannak-e az oroszok, vagy van-e még némi remény ? Az egyik tehergépkocsival kivitettem magam addig a pontig, ameddig teljesen biztonságosnak látszott, majd onnan gyalog folytattam utamat. Hegyeztem a fülemet, meresztgettem a szememet a vaksötét éjszakában. Teljes csend, néha távoli kutyaugatás, semmi mozgás, élőlénynek nyoma sehol ! Már csak alig 200 m-re lehettem a reptér szélétől, amikor találkoztam egy emberrel, aki elmondta, hogy itt lakik a közelben. Figyelte az éjszakai fejleményeket, s szerinte nincsenek oroszok a reptéren. Csend és semmi mozgás arrafelé !... Visszatértem a kocsihoz, azzal az iskolába, ahol elhatároztuk, hogy majd nappal, a helyzet függvényében fogunk dönteni a továbbialoól. Kilenc óra tájban egy tehergépkocsival befutott Hedrei Szilárd hadiműszaki törzskari százados, osztályunk egyik repülőgépvezetője, aki az alakulat műszaki tiszti teendőit is ellátta, s mint ilyen, a Csepel-i Weiss Manfréd gyárnál javításra leadott és elkészült repgépmotorok átvételére érkezett, megfelelő műszaki személyzettel. Egyben feladata volt még, hogy a sebesüléséből felépült Inkey Viktor hadnagyot hozza magával a kórházból. Velük volt még Hedrei Szilárd menyasszonya is, akit ily módon akartak a fővárosból elmenekíteni. ök már a Pilis felé vezető útról voltak kénytelenek visszafordulni, mivel azt a hajnali órákban elérték az oroszok. így reggelre befejeződött a főváros teljes körülzárása. Bennünk a legkülönfélébb ötletek vetődtek fel a menekülés lehetőségeiről. Ezek között volt olyan is, hogy valamelyik kitömi készülő harckocsi alakulattal kellene felvenni a kapcsolatot, mivel a Dorog-i útvonal állítólag még csak belövés alatt áll. Rövidesen azonban megtudtuk, hogy már a harckocsik is visszafordultak, lehetetlen kijutni! Maradt utolsó lehetőségként a repülőtér ! Hátha estig nem szállják meg az oroszok és akkor még napnyugta előtt el lehetne startolni. Szóval fel, induljunk helyszíni szemlére ! Sanyival és Viktorral felkapaszkodtunk az iskolaudvaron található egyik — a reptérről evakuált — tehergépkocsira és elindultunk a reptér felé addig a pontig, ahol még az útszakasz beláthatatlan volt a Kamaraerdő felől. Bár a levegő állandóan morajlott a hadizajtól, a repülőtéren látszólag nyugalom volt. 500-600 m-es teljesen nyílt útszakaszon kellett volna átjutnunk sértetlenül, amíg eljuthatunk az épületek takarásába. A teherautóval visszamentünk majdnem egy km-nyit, majd tövig nyomott gázzal, 70-80 km-es sebességgel robogtunk ki a nyílt terepszakaszra ! Nem sok időbe telt és sértetlenül beérkeztünk az épületek közé, ahol egy-két ember lézengett. Nyugalom volt, csak 2-3 percenként fütyült egy-egy akna, amiknek a környékünkön történt becsapódása eleinte fölöttébb szokatlan és idegesítő volt, de később már nem törődtünk vele, mert az aknák teljesen össze-vissza, találomra hullottak. Bennünket nem láthattak a hangárok és az épületek takarásában. Útunk a hangárba vezetett... Az első csalódás : annak a Bückemek, amivel előző nap jöttünk, hűlt helyét találtuk ! . . . A hangárban lézengőktől megtudtuk, hogy a reggeli órákban két szakaszvezető elrepült vele. (Utólag megtudtuk azt is, hogy — bár alacsonyan lopakodtak — a szovjet Yak-9-esek felfedezték őket és csak a szerencsének köszönhették, hogy pillanatokon belül le tudtak szállni egy kis erdőszélen, ahová bemenekülhettek. A visszafordult vadászok egy darabig kószáltak a környéken, de nem találták meg a bokrok mellett álló gépet és odébb álltak. A két szakaszvezető aztán később elstartolt és sikerült kijutniok.) Miután túltettük magunkat a csalódás-okozta lehangoltságon, körülnéztünk a hangárban. Volt benne öt-hat kis egymotoros-, sőt két-három kétmotoros gép is, de mindegyik üzemképtelen állapotban, többé-kevésbé szétszerelve, vagy motor nélkül. Reményeink egyre inkább szétfoszlottak ! ! ... Ekkor egyszerre eszembe jutott a repülőtér északi oldalán álló MÁVAG hangár ! Abban is lehet valami sportgép, menjünk oda! Mivel a hangár előtt is láttunk mozgást, megnyugodtunk, hogy az ellenségnek nyílván nincs közvetlen rálátása a reptérre és a szórványos aknázás is csak találomra történik. Át is jutottunk járművünkkel esemény nélkül . . . Lekászálódtunk, s nagy örömmel ismertük fel a kinyíló kisajtóban megjelenő Kenéz Endre mérnök századost. Mikor értesült jövetelünk céljáról, szabályosan könny szökött a szemébe és teljesen letörten közölte, hogy ha egy órával előbb jövünk, válogathattunk volna legalább hat-nyolc üzemképes Héja vadászgép között! ... De hát nincs még egy órája sem, hogy mindegyiknek a motorjába kézigránátot dobtak azokat használhatatlanná teendő. Ezzel aztán részünkre a patkányfogőból légi úton való kijutás reménye szertefoszlott!... Visszatértünk az iskolába, ahol Hedrei Szilárd is lesújtva értesülhetett helyzetünk kilátástalanságáról. Az iskolában állandó volt a jövés-menés. A reptérről kitelepített 40-50 fős állomány örökké mozgásban volt, hozták a híreket a fronthelyzetről. Azt is megtudtuk, hogy az iskolától alig egy km-nyire a Fehérvári utat keresztező vasúti töltés képezi az első vonalat, a túlsó fele már az oroszok kezén van ... Jobb híján ebéd után ismét kimentünk a reptérre és tébláboltunk a forgalmi épület tárva-nyitva hagyott helyiségeiben. Egyszerre csak motorzúgás ! Az ablakhoz futva meglepetéssel vettük tudomásul, hogy három db. hárommotoros Junkers Ju.52-es magyar felségjelű szállítógép száll le, egyenesen a hangár elé. Lerohantunk és nagy örömmel üdvözöltük egymást Bánhidi Tóni tartalékos főhadnagy barátunkkal, aki Mosonszentpéterről hozott tejet Budapest kórházainak. A sötétedés leple alatt megpróbálnak majd viszszatémi Pápára. Miután megígérte, hogy mi is velük mehetünk visszamentünk a forgalmi épületbe, összeszedtük holminkat és éppen megbeszéltük Szilárdnak és menyasszonyának kihozatalát a reptérre, amikor motorzúgást hallottunk. Az ablakhoz sietve megdöbbenéssel vettük tudomásul, hogy a Ju.52-esek gurulnak kifelé a hangártól, majd egymásután a levegőbe emelkedve, a fák magasságában eltűnnek nyugati irányban a szemünk elől!!... A csalódottság, az alig tíz percig tartó újabb remények ismételt szertefoszlása, a megígért lehetőség be nem váltása, igen letörte a nemrégiben újból fellángoló lelkesedésünket! (Utólag megtudtuk, hogy amint Tóni bátyánk rádión jelentette a Budaörs-i leszállásukat, azonnali indulási parancsot kapott a reptéren való várakozás veszélyezettsége miatt. Bennünket már nem tudtak értesíteni.) Lelombolódzva tértünk vissza az iskolába. Egyre kilátástalanabb volt a helyzetünk. Egy idő múlva, amint az ablakon kitekintettünk, nagy nyüzs113
