Magyar Szárnyak, 1991 (20. évfolyam, 20. szám)
Szentiványi János: Rendhagyó Karácsony -1944
gést tapasztaltunk az iskolaudvaron. Több idegen teherautó és különféle jármű keringett az úton föl és alá, a nyitott kapun kibe. Megtudtuk : a közeli Bicskei utcában van egy nagy garázs, ahol a garázsmester boldogan odaadja a blokád miatt ittrekedt gépkocsikat, mivel így legalább halvány remény lehet arra, hogy nem kerülnek az ellenség kezére. Mondták, hogy van ott még egy kis DKW személygépkocsi is, de azt nem adja oda, mert úgy bízták rá már egy hete, hogy majd vidékről jönnek érte. Persze rögtön lelkesen ajánlották nekem az újdonsült "kocsitulajdonosok", hogy ha érdekel az ügy, megvárjuk a sötétedést és ha sem tiszti mivoltommal, sem a helyzet reménytelenségének ecsetelésével nem tudom jobb belátásra bírni a "jóembert", egyszerűen elvisszük a kocsit úgy, hogy észre sem veszi. Bízzam csak rájuk ! .. Már koromsötét volt, amikor megjelentünk a tetthelyen. Az irodában égett a villany, egyébként az egész telepen az orráig sem látott az ember. Miután hasztalan igyekeztem a főnököt jobb belátásra bírni, látszólag beletörődve a kudarcba, elhagytam a helyiséget. Kint már minden elő volt készítve a rekvirálásra. A kis kocsit már kiszabadították a teherkocsik közül és mialatt egy páran embereink közül szóval tartották a garázsmestert az irodában, nekem csak be kellett ülnöm a volán mögé. Ketten szép csendben megtolták a kocsit, ami alig öt méter megtétele után már rajta volt a lejtős felhajtón. Ezen kellő lendületet véve a nyitott kapun kijutottam az utcára. Pár méternyi gurul ás után elértem azt a keresztutcát, ahonnan folyamatos lejtőn jutottam ki a főútvonalra. A sarkon befordulva a járda mellé álltam. Az egész akció teljes csendben, motorzaj nélkül folyt le, hiszen indítókulcs sem volt a kocsihoz ! Kis idő múlva megjelentek embereink, összebarkácsolták a kábeleket úgy, hogy kulcs nélkül is be lehetett indítani a kocsit — azaz csak lehetett volna . . . Sajnálattal állapítottuk meg, hogy nincs a kocsiban önindító. Sebaj ! Könnyű kis kocsi volt, egyetlen ember is meg tudta lökni könnyedén ahhoz, hogy négy-öt méternyi gurulás után már duruzsoljon is a motor ! Ez a nem várt "ajándék" nagyon megkönnyítette mozgási lehetőségünket. Másnap aztán híre terjedt, hogy a repülőtérre már nem lehet kimenni, megszállták az oroszok. így aztán megszűnt ismét egy halvány lehetőség ! Mivel a Ju.52-esek személyzetétől már értesültünk arról, hogy Csepel nem jöhet számításba, kimentünk felderíteni a Mátyásföld-i repülőteret. Bár még nem voltak rajta oroszok, nem jöhetett számításba, mert alá volt aknázva és egyébként sem volt rajta egyetlen repülőgép sem. Délután embereink felderítették, hogy Pesten a Múzeum körúton van egy nyilas anyagellátó parancsnokság, ahol lehetne az alakulat részére élelmet felvételezni, csak egy pecséttel ellátott pársoros igénylést kell benyújtani. Másnap, 26-án reggel aztán felkerestük őket, hogy megtudjuk az élelemhezjutás mikéntjét. Nagyon szedett-vedett, civilruhás, karszalagos, italozó, kártyázó társaság fogadott bennünket. Rendnek, vagy szervezettségnek nyoma sem volt. Előadtuk, hogy alakulatunkkal bentrekedtünk, ellátmányunk a repülőtéren maradt és szükségünk lenne legalább egy hétre való élelemre. Roppant készségesek voltak és miután átadtuk a pecsétes igénylést — amiben a létszáamot 386 főben jelöltük meg — máris adtak egy hivatalos kiutalást a jókora ellátmány átvételére a Szentkirályi utcában lévő Stühmer csokoládégyár raktárházából. Visszatérve az iskolába, néhány emberrel és egy teherautóval kiegészülve elmentünk a Szentkirályi utcába. Az őrzéssel megbízott néhány fős személyzet szó nélkül tudomásul vette az igénylést. Megmutatták, hogy hol vételezhetjük fel a különböző emeleteken és helyiségekben tárolt anyagokat. Ott a raktáros kiadta a megfelelő mennyiséget, amit aztán ingajáratban vittünk le a teherautóhoz. Ingázás közben olyan helyiségeken keresztül közlekedtünk, ahol a mennyezetig felpakolva zsúfolódtak a leginycsiklandóbb édességek, dobozos bonbonok, tábla csokoládék, cukorkák, stb.... Mikor érdeklődtünk : nem kaphatnánk-e belőlük ? — mereven elzárkóztak. Persze pillanatok alatt felfedeztük, hogy a kapunál már a kutya sem törődik velünk, úgyhogy az ingajárat egy kicsit tovább tartott. .. Nem mindenki és nem mindig jutott el a hátsó helyiségig, ahol a zsírt és krumplit mérték, hanem az átjáró helyiségben már dobozos bonbonokkal megrakodva fordultunk vissza. A raktáros hátul csak arra ügyelt, hogy az előírt mennyiségű élelmet vételezzük fel. így aztán a következő napokban az ebédutáni desszert jelentősen javította közérzetünket! ... Miután a gyomorproblémák megoldódtak, ismét előtérbe került a szabadulás lehetőségének keresése. Mi lenne, ha találnánk valami alkalmas leszálló területet és valahogy fel tudnánk venni a kapcsolatot — valamilyen rádió útján — osztályunkkal, hárha tudnának küldeni értünk egy Focke Wulf FW.58-as "Weihe"-t ?! Talán sötétedés előtt le tudna szállni; az elstartolást már könnyen meg lehetne oldani ! Nekem, mint Mátyásföldről Pestre bejáró diáknak eszembe jutott a Keleti pályaudvar melletti Ügetőversenypálya, vagy a kissé távolabbi Lóversenypálya, melyek mellett naponta mentem el HÉV-vel. Nosza, ez nagyszerű ötlet, fellelkesülve ültünk autóba. Irány az Ügető ! Hát ez sajnos nem bizonyult alkalmasnak : ismeretlen célú árkok húzódtak rajta keresztül-kasul. Hátha a Lóversenypályával több szerencsénk lesz ?! Amit aztán ott láttunk, egyszeriben felvillanyozott bennünket ! Végigjárva a pályát autóval, megállapítottuk, hogy kiválóan alkalmas repülőtérnek ! No igen, de hiába tudjuk most már ezt mi, ha viszont erről alakulatunknak nincs tudomása ! Kutatni kezdtünk rádiózási lehetőség után. Találtunk is egy félig működőképes rádióállomást a Hungária körúton lévő tüzérlaktanya épületében. Ez az állomás adni tudott, venni nem. Sebaj ! Leadtuk segélykérő ötletünket és reménykedtünk abban, hogy az az osztály meg is kapta. Vártuk, hogy valamilyen módon kapunk választ. Ebben a várakozásban telt el a következő nap is. Semmi ! ... (Utólag derült ki, hogy Veszprémben megkapták a rádióüzenetet, a hajózók közt óriási lelkesedést váltott ki a "kimentésben" való részvétel lehetősége. Mindenki szerette volna Messerschmitt Bf. 109-es vadászkísérettel biztosítani a Weihe pesti átrepülését! A parancsnokság azonban hamarosan lehűtötte a hajózók lelkesedését és nem járult hozzá az igen nagy kockázattal járó bizonytalan kimenetelű akcióhoz.) Mivel azt sem tudtuk, hogy leadott rádióüzenetünket vették-e, tovább kutattunk menekülési lehetőségek után ... így jutottunk ki a kora délutáni órákban a Vérmezőre. Szemünk-szánk tátva maradt a látványtól: három db. repülőgép állt a térség Déli pályaudvar felőli oldalán ! Egy német felségjelű Storch, egy-egy magyar felségjelű Bücker és Levente iskolagép. A Levente oldalán hatalmas nyilaskereszt virított! . Alig hogy kiszálltunk az autóból és elindultunk a gépek felé, egyszer csak feltűnt egy puskával felfegyverzett, amolyan népfelkelő korú és bajuszú honvéd. Csak egy pillanatra hökkentünk meg, majd töretlen lendülettel folytattuk útunkat. Aztán már csak azon lepődtünk meg jobban, amikor az őr egyenesen felénk vette útját, majd feszes vigyázzállásban jelentkezett és közölte, hogy őrszolgálatának ideje alatt semmi különös esemény nem történt. Látva bennünket hajózóruhában, meg volt győződve arról, hogy mi vagyunk az őrzött gép illetékesei. Kérdésünkre, hogy a gépek rendben vannak-e ? — jelentette hogy fogalma sincs róla, őt csak őrzési feladattal bízták meg, napok óta négyóránként váltják egymást. Ezek után a repülésre jogosult személyzet magabiztosságával vettük tüzetesen szemügyre a gépeket. A Bücker nagyon viharvert állapotban volt, egyik futókereke defektes. A Levente és a 114
