Magyar Szárnyak, 1991 (20. évfolyam, 20. szám)
Szentiványi János: Rendhagyó Karácsony -1944
Rendhagyó Karácsony — 1944 Irta : Szentiványi János Mint vadász repülőgépvezető a honi légvédelmi feladatok ellátására Veszprém repülőterén a 101. vadász repülőezred (Puma) állományában teljesítettem szolgálatot. December 23-án — látva azt, hogy sem 24-én, sem 25-én nem leszek készültségi szolgálatra beosztva — felvetettem Kosaras Sándor főhadnagy barátomnak, hogy jó lenne a Szentestét odahaza tölteni, családi körben, Budapesten. Lévén ő is pesti, sőt vőlegényi státusa folytán, igencsak érdekelt volt az ötlet megvalósításában. Bármennyire nem kecsegtetett a siker reményével, próba-szerencse alapon odavágódtunk Kovács József őrnagy osztályparancsnokunk elé és előadtam elképzelésünket. "Juszuf' őrültségnek tartotta az ötletet, mivel a főváros légterében igen nagy volt az ellenség vadászrepülő-tevékenysége és elképzelhetetlennek tartotta, hogy egy kis kétüléses Bücker iskolagéppel oda eljuthassunk. Lelkesen magyaráztam, hogy este 22 órakor még megkérjük az első vonal jelentést és amennyiben az kedvező lesz — hiszen napok óta meg volt merevedve az első vonal északon a Duna vonalában, délen pedig a Velencei tó és a Duna között — hajnalban indulnánk, s mire kivilágosodik, elérjük a Bécs-Budapest-i kettősvágányú vasútvonalat. E fölött 20-30 m-es magasságban repülve, "fél másodikon" kényelmesen és biztonságosan beérnénk Budaörsre, még mielőtt a fővároskömyéki légitevékenység beindulna. Azután másnap hajnalban, még derengésben indulva, szintén kockázatmentesnek véljük visszatérésünket. Miután nagy nehezen és sűrű fejcsóválások közt Juszuf beleegyezését adta, előkészítettük a Bückert hajnali indulásra. A 22 órai helyzetjelentés változatlan volt az előző napokéhoz hasonlóan, így hát reggel, amikor még csak a horizonton volt látható némi derengés, lelkes vidámsággal útnak eredtünk. A gépet én vezettem, Sanyi barátom az első ülésben bámészkodott és figyelte a terepet, nehogy eltévesszük a kettősvágányú vasútvonalat. Rövidesen kivilágosodott és a látóhatár fölé emelkedő nap fényében csillogó sínpárt könnyedén megtaláltuk, melyre ráfordultam és most már — a navigálással nem törődve — csak a légteret figyelve kocogtunk a vasútvonal fölött pár méteres magasságban. Azonban hamarosan magasabbra kellett kapaszkodnunk, mert annyira besűrűsödött a pára, hogy csak függőlegesen magunk alá tekintve volt jó a látás, előre csak a réteg fölött 60-80 m magasságban volt kitűnő, verőfényes a levegő. Bár még túl korai volt az időpont ahhoz, hogy szovjet vadászok felbukkanásával kellett volna számolnunk, szorgalmasan tekergettük a nyakunkat, nehogy meglepetés érjen bennünket. Idillikusnak tűnő körülmények között baktattunk az éppenhogy csak a horizont fölé emelkedett vakító napkorong irányába. Alattunk ugyan időnként homályosan észleltem csapatmozgásokat, de egyébként semmi nem mutatott arra, hogy véres háború dúl... 15-20 perc telhetett el a "vonatozás" kezdete óta, amikor egyszer csak recsegés-ropogás és a becsapódások jellegzetes csattanó hangja jelezte, hogy találatok érték a gépet. Ösztönszerű reflex mozdulattal éles jobb lebontással fordítottam a masinát föld felé, miközben a pillanat tört része alatt megállapítottam, hogy nem ül a nyakunkon ellenséges vadász. Csak méterekre a föld fölött vettem vízszintesbe a gépet. A tüzelés megszűnt és "szentségelve" állapítottam meg, hogy a csapatvédelem lőtt ránk a földről, holott a napfényben csillogó felségjelet igen csak jól lehetett látni ily magasságban !!! Szerencsére semmi bajunk nem történt, a motor egyenletesen duruzsolt, csak a sebességmérő mutatója szűntette meg működését. Sebaj ! Ismét megkerestük a vasútvonalat és állandópan javuló látásnál szálltunk le Budaörsön. A hozzánk sereglő szerelőszemélyzet csodálkozva érdeklődött, hogy honnan jöttünk ? Kiderült, hogy éjfélkor nagy szovjet támadás indult meg, melynek éle eljutott a Bécs-Budapest-i vasútvonalig. Mi tulajdonképpen az első vonalak felett repülgettünk békésen és nem a saját, hanem az ellenséges elhárítás lőtt ránk !! Talán szerencsénk volt abban is, hogy a leborítást jobbra — tehát az ellenség felé — hajtottuk végre, mert vagy azt hitték, hogy lelőttek, vagy azt, hogy most rájuk támadok, de abbahagyták a tüzelést! .. . Később a sűrű párában 1-2 m magasságban repülve már nem voltunk veszélyben, jóllehet mi a körülményekkel nem is voltunk tisztában .. . Átvizsgálva a repgépet kiderült, hogy akadt egy pár lyuk a törzs és a szárny vászonborításán, a Pitot-csövet pedig szétroncsolta egy lövedék, ezért nem működött a sebességmérő műszer. Ülésem fémlemezborítása alul kinyílt mint egy tubarózsa és egy nagy, roncsoltszélü repeszütötte lyuk éktelenkedett ott. Hm ... egy pár centiméteren múlott, hogy nem kellett lemondanom családalapítási szándékomról egyszer s mindenkorra !! Ezt élcelődve állapítottuk meg, s csak akkor hervadt le a mosoly az ábrázatomról, amikor hiába akartam kibújni prémes hajózó nadrágból, aminek a zippzárát képtelen voltam lehúzni. Kiderült, hogy egy szakaszon az is szétroncsolódott, sőt tábori zubbonyomon is elől, deréktői lefelé hét db. folytonossági hiány mutatkozott. Valószínűleg az a lövedék — vagy repesz — amelyik átütötte az ülést, okozhatta a hajózó bekecs miatt összehajtogatódott, gyűrődött zubbonyon a hétszeres lyukat. Hát hiába, néha nem árt, ha szerencséje is van az embernek ! Sanyi barátommal megbeszéltük, hogy másnap,25-én hajnalban találkozunk a reptéren és ahogy derengeni kezd, startolunk, tekintettel a cseppet sem biztonságos körülményekre. Otthon — Mátyásföldön — nagy örömmel, de nem kevés aggodalommal fogadtak, mivel állítólag a hozzánk alig négy-öt km-re levő Cinkotán már oroszok voltak és szinte állandósultak az aknabelövések. A Szenteste szeretetteljes légkörben, de kissé szomorú hangulatban telt el. Aztán este nyolc óra tájban égszakadás-földindulás .... Elkezdődött egy közel két órán át szünet nélkül tomboló tüzérségi zárótűz ! Szinte mozgott a föld a fülsiketítő robbanásoktól ! Este tíz óra körül egy csapásra elhallgattak a lövegek és szinte dermedt csend szakadt a városra. Na — mondom — most indul a tüzérségi előkészítés után a gyalogsági támadás! Egy jó órán keresztül feszülten figyeltünk, de semmi zaj sem volt. Egyetlen aknarobbanás, vagy kézifegyver kattogása sem törte meg a nagy csöndet. Édesapámmal megállapodtunk abban, hogy majd ö virraszt és figyel, én pedig felöltözve alszom egykét órát. Amennyiben ezalatt nem kell a kerítésen átugorva kivonnom magam a fogságbaesés cseppet sem kívánatos eshetőségéből, akkor hajnali két órakor ébresztő és indulás gyalogmenetben Budaörsre, bízva abban, hogy útközben a Kerepesi úton esetleg sikerül majd valami arra vetődő katonai járműre felkapaszkodnom. Sehol egy teremtett lélek, süket csönd ! Szerencsére alig 20 percnyi gyaloglás után egy katonai ellenőrző pontra értem, ahol csak fél órát kellett várakoznom és az első arra haladó hiradós gépkocsival kényelmesen eljutottam a belvárosba. A villamos még akkor járt és úgy fél öt tájban egy 49-essel elindultam a Kelenföldi pályaudvarra, ahonnan az aluljárón át viszonylag rövid 112
