Magyar Szárnyak, 1991 (20. évfolyam, 20. szám)

v. Góthay Ákos: Memoár töredék a Híradó Iskolán eltöltött éveim idejéből

шшшшш lm Az 1938. október hó 1-vel megalakult Híradó Iskolához azon­nali hatállyal történt áthelyezésem úgy hatott rám, mintha Bo­­tond vezér buzogányával fejbe vert volna. Ezt néhány régi-régi emlékkel indokolom. Munkácson szü­lettem 1913 végén. Az első világháború kitörése után a gyors orosz előnyomulás miatt Besztercére menekültünk Anyámmal. Apám Ludovikát végzett hivatásos főhadnagy, azonnal az orosz frontra kapott beosztást, így mi ketten egyedül maradtunk. A város szélén laktunk, mellettünk az út szélén egy nagy mező te­rült el, hatalmas vas épületekkel. Magas feketebőrruhás emberek éltek ott csodálatos, hatalmas madarakkal, amelyek engedelme­sen repültek velük, vitték és hozták őket. Ez az első élmény, ami olyan élénken élt két-hároméves gyermekkorú agyamban és él ma is, mintha nem 75 évvel ezelőtt, hanem tegnap történt volna. Valami különös szeretet és vágy született bennem a feketeruhás emberek és madaraik után. Ez volt az első találkozásom a repü­léssel. És most a második találkozás. 1920-26 között Lukácsházára, egy kis 28 házas Kőszeg melletti falucskába jártunk nyaralni egy kedves, igazi becsületes magyar parasztcsaládhoz. A kőszegi vi­cinális a szombathelyi reptérről pár száz méterre haladt, Lukács­háza állomásra. Kezdetben, az első években a reptéren csak né­hány, később mind több és több — 10-20 — gép is körözött egyszerre a levegőben, a vonatból mindent jól lehetett látni. Minden évben többször is vonatra szálltam, visszautaztam a rep­téri állomásra, letelepedtem a rétre és órákon keresztül bámultam a levegőben lévő gépeket, majd visszasétáltam Lukácsházára. Ha­tározottan éreztem, hogy a repülés csodálatos élmény és érzés le­het. Ekkor 10-13 éves voltam, két-hároméves korombeli első ta­lálkozásom a repüléssel annyira élővé vált: talán egy nap sem múlt el anélkül, hogy a régi emlék ne élt volna bennem. 1931-ben érettségiztem a Kemény Zsigmond reáliskolában. Ez után felvételemet kértem a hűvösvölgyi Akadémiára. Az orvosi vizsgán elbuktam, a feleslegesen többet látó szemem miatt. Az a bizonyos japán könyvecske — Ischiara táblák — minden oldalán más és másszínű lencsenagyságú köreivel különös meglepetést okozott. Ugyanis minden oldalon egy-egy számot kellett jól lát­ni. Egészen a 10-15-ik oldalig rendben volt minden. Ott aztán nem egy, hanem két számot láttam — emlékszem — 7-est és 23-ast. Tovább lapozva, a kétszámúság még egy oldalon jelent­kezett. A vizsgáló orvos közölte, hogy — az egy helyett — két szám látása miatt alkalmatlan vagyok felvételre. Megkérdeztem : látja-e a két számot ? — Nem — válaszolta —, mert az 6 szeme normális. Ugyanis ez a normálisnál több látás jelzi a színtévesz­tésre már meglévő és a korral növekvő hajlamot. így az orvosi vizsgán kiestem. Beiratkoztam a Műegyetem gépészmérnöki szakára, s lehallgat­tam egy évet, majd újra megkíséreltem a hűvösvölgyi Akadémi­án a felvételt. Természetesen az Ischiara táblás könyv egyetlen oldalán sem láttam két számot. Az orvosi vizsga sikerült, meg­kaptam a behívót a sport- és elméleti felvételi vizsgára. Itt sokat segítettek előző éves műegyetemi tanulmányaim. A késő délu­tánba nyúló vizsga után az eredményhirdetésre vártunk. Engem szólítottak elsőnek. Rossz érzésem volt: úgy éreztem elbuktam. Beküldtek az Akadémia parancsnok szobájába, ahol a vizsgáztató tisztek voltak jelen és természetesen Zelenka tábornok úr, az Akadémia parancsnoka is, íróasztala mögött. A tábornok kedves mosolyával kérdezte: On Greiner Ákos ? Igen tábornok úr — feleltem. — Tudomására hozom — mondotta —, hogy sikeresen vizsgázott és ön érte el a legmagasabb pontszámot, ezért választ­hat a fegyvernemek között. — Repülő — vágtam rá azonnal. Mosolygott, talán azért, mert válaszom túl gyors volt. Meg­kérdezte : —Van szülői beleegyezése ? — Nincs —jelentettem. Byen szerencsére nem számítottam — holnap 12 óráig behozom. Ismét mosolygott. — Mondja akadémikus olyan biztos hogy megkapja ? . . . Tehát holnap délig várom az aláírt szülői beleegyezést. Édesanyám részéről — ha nagyon nehezen is, de — megszületett a beleegyezés, másnap délben Zelenka tábornok író­asztalán volt. Nyáron megérkezett az utasítás : "Október 1-én jelentkezzék az Akadémián, vegye át kimenő ruházatát, öltözzék be és vonattal indulás a szombathelyi repülőtérre." 18-an voltunk a csoportban. Vidám, remek hangulatban utaz­tunk, csodálatosan jól esett most először átlépni a repülőtér ka­puján. A szombathelyi és a hűvösvölgyi életről Nemes Bandi, Vattay Feri, Lévay Szőr és még sok másnak a visszaemlékezései olyan tökéletesek, színesek, hogy olvasásuk közben újra átéltem a régi szép fiatal évek boldog napjait, ezekhez hozzátennem sem­mit sem szabad. Csak egy érzést és egy epizódot említek meg. Szoktató repülés az elsőfokú pilótakiképzés előtt. Ketten beültünk az Udetbe, a pilóta csak annyit mondott: fogja a botot, figyelje mit csinálok és nézzen körül. Figyeltem. A bot állandóan jobbra-balra, előre­­hátra mozgott. Leszállás után elkeseredve szálltam ki a gépből. Úgy éreztem, hogy sohasem lesz pilóta belőlem, mert én ezt a sok botmozgatást megtanulni soha nem leszek képes. Rossz nap­jaim voltak, amíg a kiképzés kezdetére vártunk. Végre megkaptam oktatómat: Soós (Bull) őrmestert. Felszál­lás előtti megbeszélés. — Üljön be akadémikus úr, az első kört én csinálom, figyel­jen. A második kört már maga vezeti, én majd segítek leszállni. Induláskor fogalmam sem volt, hogyan és miért kell a botot rángatni. És most jött a csoda : leszállásig a bot — úgy éreztem — meg sem mozdult, a kört lerepültük. Rövid megbeszélés után minden világossá vált. Bull szerint vannak nyugodt és vannak ideges pilóták. Utóbbiak rángatják a botot, amire nincs szükség, mert a gép egy jó pilóta kezében jóformán maga is tudja mit kell csinálni. Ezután könnyen ment minden. Kiváló oktatóm volt! Ez volt az érzés, amit meg akartam említeni és most jön az epizód. Már a kiképzés végefelé jártunk. Egyedül repültem egyik feladatot. Minden ment a maga rendjén, mígnem a gép elkezdett balra-jobbra billegni, hirtelen megemelkedett, majd épp oly hir­telen süllyedt, mintha valaki a liftben a fel-le gombot felváltva nyomogatná ... A botot most valóban mozgatni kellett. Ez a váti repülőtéren történt. Kőszeg felől sötétedett az ég, a gép egyre jobban táncolt. Le akartam szállni, de a leszálló jel sehol ! Majdnem a besiklás végén láttam meg, hogy a reptér szélén ki­teszik a leszállási tilalmat jelző keresztet. Ha már ennyire lent 100

Next

/
Thumbnails
Contents