Magyar Szárnyak, 1986 (15. évfolyam, 15. szám)

Lévay: A vadászbombázók (csatarepülők) rövid története

a gépre függesztik, majd támadják meg újra a még meg nem semmisített harckocsikat. A gépek egyenként startoltak el és öt perc múlva már leszállóban voltak. Nem minden bomba ért el találatot, de a páncélosok megfordultak és visszavonultak. A gépek egy üzemanyagtöltéssel éppen öt bevetést repültek, mire a páncélosokat megsemmisítették. Meg kell Jegyeznem azt is, hogy köztünk és a szovjet páncélosok között sem német, sem magyar csapatok nem harcoltak.

Bécsújhely jóformán védtelen volt. Hallomásból tudom, hogy az egyetlen harcrafogható alakulat a bécsújhelyi katonai akadémia növendékeiből állt Ódry Pál magyar királyi repülő százados parancsnoksága alatt!!!

Mikor a pillanatnyi veszély elmúlt, utasítottam Szilágyi János századost, hogy a légi részt vezesse át Markersdorfba, Sankt Pölten repülőterére. A gépkocsik berakodása a gépek távozása után csak egy órával fejeződött be. Mikor végre a gépkocsioszlop készen állt, elindultunk Sankt Pölten felé. A főutak zsúfolva voltak a vissavonuló csapatokkal és menekülőkkel, így lehetőleg a kevésbé forgalmas mellékutakon haladtunk, ahol még mozogni lehetett. Nemcsak a forgalom nehezítette meg a főutakon való mozgást, hanem az is, hogy ezeket az utakat állandóan géppuskázták az ellenséges vadászok és csatarepülők. Úgy emlékszem, Leoben volt az a város, ahol az első meglepetés ért. A város főterén egy SS tiszt - hat SS katona élén - megállította az oszlopot. A tiszt közölte velem, hogy - magyar alakulat lévén - parancsa van lefegyverzésünkre és a gépjárművek elkobzására. Hiába mutattam neki nyílt parancsunkat, miszerint egy áttelepülő harcos alakulat földi része vagyunk, a német csak tovább makacskodott és követelte, hogy adjuk át neki fegyvereinket és gépjárműveinket! Mikor láttam, hogy ezzel a "stur" alakkal nem tudok zöldágra vergődni, kiszálltam a gépkocsimból és harsányan vezényeltem: "Gépkocsiról! Tölts!" Beosztottjaim egy emberként ugrottak le a járművekről, és szinte egyszerre csattantak az öreg Mannlicher karabélyok závárzatai, minden cső a németekre irányítva. A némethez fordulva mosolyogva közöltem vele, hogy ha akarja, elveheti fegyvereinket. Még életemben nem láttam embert úgy elsápadni, mint ezt a német tisztet. Felémfordulva tisztelgett: "Herr Hauptmann, Sie darfen weiterfahren!" (Százados úr, továbbutazhat!")

Este lett, mire Markersdorfba érkeztünk. Az éjszaka tartamára a repülőtér épületeiben kaptunk szállást. Hogy örömünk teljes legyen, az éj folyamán a város és a repülőtér légitámadásban részesült, de mindenki olyan fáradt volt, hogy - a légitámadás ellenére - az éjszakát úgy-ahogy átaludta.

Másnap reggel Ternegg Kálmán vezérezredes megszemlélte az osztályt, egyúttal közölte velem, hogy a Magyar Érdemrend Tisztikeresztjét - amire már 1943-ban felterjesztettek - részemre adományozták, és kiosztott még néhány esedékes kitüntetést. A szemle alatt légiriadót rendeltek el, igy a szemle nem tartott sokáig. Sem a Légierők parancsnoka, sem mi, nem tartottuk tanácsosnak, hogy a légitámadás alatt a repülőtéren tartózkodjunk. A még ki nem rakott gépkocsikkal egy a repülőtértől három kilométerre fekvő barakktáborba költöztünk és onnan néztük végig amint az amerikai gépek a várost és a repülőteret bombázták. A repülőtéren tárolt gépeinkben nem esett kár.

Az üzemanyaghiány ekkor már olyan méreteket öltött, hogy a gépek csak a legszükségesebb esetekben repülhettek. Április 3-án néhány bevetésre küldött gépünket szovjet vadászok lepték meg. A légiharcban megsebesült Komlóssy Ferenc hadnagy sérült gépével a repülőtéren hasraszállt. A gép a repülőtér szélén lévő könnyű légvédelmi lövegállásba ütközött, felrobbant, megölve a pilótát és a löveg kezelőit.

Április Ю-én a bevetésen résztvevő tíz gépünket Bécs légterében túlerőben lévő szovjet vadászok támadták meg. A légiharcban Szilágyi János százados és Molnár Vilmos főhadnagy súlyosan megsebesültek, de mindkettőjüknek sikerült saját területen kényszerleszállni. A földi csapatok a két századparancsnokot kórházba szállították. A bevetés után a bombatölcsérektől "himlőhelyes" repülőtéren még két gépünk futóműve kitörött. Már csak hét gépünk maradt, de ezek sem voltak használhatók a légiharcokban szerzett sérüléseik miatt. Ez a bevetés volt a 102. csatarepülő osztály utolsó harci bevetése.

Félős volt azonban, hogy az egyre közeledő szovjet csapatoktól még ezt a hét gépet sem tudjuk megmenteni az üzemanyaghiány miatt. A német öszszekötőtiszt és Speer János főhadnagy harcálláspontvezető (aki nemcsak ebben a beosztásában volt kiváló, hanem mint "beszerző" is igen találékonynak bizonyult) gépkocsival a környező falvak vasútállomásaira indultak “üzemanyag felderítési" körútra. Jellemző az akkori zűrzavaros állapotokra, hogy amíg a német és magyar gépek üzemanyaghiány miatt nem tudtak bevetéseket repülni, addig az egyik, a repülőtértől alig tíz kilométerre fekvő, falu vasútállomásán két üzemanyaggal megrakott szerelvény vesztegelt már majdnem egy hete. Üzemanyag felderítőink ezt felfedezték. Az éjszaka follyamán összes üzemanyag tartálykocsinkat kiküldtem az állomásra és ott azokat a sötétség leple alatt feltöltöttük. Ezt azonban a német vezetőség előtt "gondosan" eltitkoltuk, mert ezt a készletet még az előrelátható visszavonulás esetére tartalékoltuk.

Április 15-én a szovjet előretörés már Sankt Pöltent fenyegette, s megint vissza kellett települnünk. Hét gépünk minden nehézség nélkül elstartolt, gépjárműveink csordultig voltak üzemanyaggal. Ugyanekkor a repülőtéren tartózkodó többi alakulatok köztük a magyar éjjelivadász osztály is - felgyújtották gépeiket, mert nem volt üzemanyaguk. Gépeinket Eferding repülőterére irányítottam, magam pedig a gépkocsioszloppal indultam oda, hogy a német hatóságokkal utolsó "harcaimat" megvívjam. Ekkoriban az a hír járta, hogy az amerikai és a szovjet erők közötti demarkációs vonalat az Enns-62-