Magyar Szárnyak, 1986 (15. évfolyam, 15. szám)

Lévay: A vadászbombázók (csatarepülők) rövid története

folyó fogja képezni. Ekkor már kéfségtelen volt, hogy a háború elveszett, és hogy mi ezt a háborút mint hadifoglyok fogjuk befejezni. A kérdés csak az volt, hogy kinek a hadifoglyai leszünk? A szovjet hadifogságtól - érthetően - mindenki viszolygott. Égetővé vált, hogy a fegyverletétel az osztályt az Enns folyótól nyugatra találja!

Utazásunk alatt az utakon való közlekedés még nehezebbnek bizonyult mint eddig, az utak zsúfoltsága miatt. A 70 járműből álló oszlop, mely személy- és tehergépkocsikból, üzemanyag tartálykocsikból, valamint egy többtonnás műhelykocsiból tevődött össze, az utazás folyamán eléggé szétszóródott. A legnagyobb probléma a műhelykocsi volt. Ezt egy rekviráIt egyhengeres traktor vontatta, melyet embereim az egymagában püffögő henger rázkódása és zajkelfése miatt "Dühöngő"-nek becéztek. A Dühöngő maximális sebessége csak 5 km/óra volt, Így nagyon hátráltatta a gyors mozgást.

Hajnali egy órakor értem be Enns városába. A város szélén lévő útkereszteződésnél egy "Kettenhund" [láncos kutya" - ugyanis a németek így hívták tábori csendőreiket a nyakukban láncon lógó tábla miatt) teljesített szolgálatot és irányította a forgalmat. Enns különben egy hivatalos elosztóállomás volt. Mikor a tábori csendőr nyílt parancsunkra tekintett, közölte velünk, hogy mint magyarokkal a Szentistványi csoport foglalkozik majd (hogy ez a név helyes -e, arra nem mernék megesküdnil. Menjek le a baloldali úton. Az út végén van egy kastély, abban állomásozik ez a csoport. Meg is találtam a kastélyt, melynek minden ablaka teljesen sötét volt. A kastély előtt egy magyarul kifogástalanul beszélő SS egyenruhás katona állt őrt (Hunyadi hadosztály?), aki közölte velem, hogy reggelig várnom kell. Reggel majd elveszik fegyvereinket és gépjárműveinket, azután intézkednek továbbszállításunkról, illetve elhelyezésünkről. Erről szó sem lehet! - gondoltam magamban. Rögtön visszaindultam az elosztó ponthoz, de közben levetettem bélelt repülő mellényemet. Szerencsére mind a két Vaskereszt és a "Spiegel Ei" ("tükörtojás", igy nevezték a németek a Deutsches Kreuz in Gold kitüntetést) a zubbonyomra volt tűzve. A tábori csendőr nagyot nézett, mikor a kocsiból kiszálltam. Szemmel láthatólag imponáltak neki kitüntetéseim. Közöltem vele, hogy a magyar alakulatokra kiadott általános intézkedések az én alakulatomra nem vonatkoznak, mert ez egy áttelepülőben lévő harcos alakulat, melynek gépei már Eferdingben várnak bennünket, s igen fontos, hogy minél hamarább Eferdingbe érjünk. A tábori csendőr nagyon udvariasan megkért, hogy álljak mellette és mutassak rá azokra a járművekre, melyek az én alakulatomhoz tartoznak. Reggel hatig álltam a csendőr mellett és minden magyar kocsira, ha az enyém volt, ha nem, rámutattam, hogy "Mein Wagenf f Az én kocsim!"). Végre megérkezett a "Dühöngő", a megszokott zajjal. Miután azt is átengedtük, kocsiba ülve az oszlop után siettem. Eferdingbe érve, magában a városban nem tudtunk szállást kapni, mert a város még tele volt lázasan csomagoló német kiképző alakulatokkal. A városon kívül egy nagy réten a folyó partján néhány napig még sátrakban laktunk.

Az eferdingi repülőtér hemzsegett a magyar és német gépektől. Rajtunk kívül itt volt még a Kovács József (Juszufl őrnagy parancsnoksága alatt álló 102. vadászosztály is, továbbá a megtépázott német bombázó és felderítő alakulatok gépei is itt találtak menedéket. Speer János főhadnagy leleményességének köszönhető, hogy Szilágyi János százados és Molnár Vilmos főhadnagy - ha sebesülten is, de újra csatlakozhattak az osztályhoz. Speer "Hanzi" egyik "felderítő" kőrútján felfedezett két, a Dunán horgonyzó magyar gőzhajót, melyek tele voltak a magyar és német sebesültek százaival. Felmenve a hajókra, a sebesültek között felfedezte Szilágyit és Molnárt. Mind a ketten meglehetősen elhanyagolt és gyenge állapotban voltak. Segélykocsink azonnal a hajóhoz sietett, és a két sebesült bajtársat minden nehézség nélkül "kicsempészték" a hajóról. A réten, ahol mi sátrakban laktunk, volt egy kis egyszobás téglaépület, ott helyeztük el a két sebesültet, akiket dr. Szentkereszty László orvos hadnagy azonnal kezelésbe vett: kicserélte sebeiken az átázott, gennyes kötéseket. Szakácsaink pedig mindent elkövettek, hogy a két sebesültet kissé feltáplálják.

Ekkor élelmezés szempontjából még elég jól álltunk. Ez annak volt köszönhető, hogy egy, az alakulatától elszakadt könnyuágyús légvédelmi szakasz egy főhadnagy parancsnoksága alatt - kérte, hogy osztályunkhoz csatlakozhassák. A négy löveget gépkocsik hiányában - két-két ökör húzta. Szívesen akasztottam fel a négy löveget teherautóinkra, mert ezzel nyolc vágómarhára tettünk szert.

Miután Szilágyi és Molnár kissé rendbe Jöttek, a passaui kórházba szállítottuk őket, ahol aztán Jobb orvosi kezelésben részesülhettek. A háború befejezte és teljes felgyógyulásuk után mindketten viszszatértek Magyarországra.

Ahogy a német alakulatok Eferdingből kiköltöztek, szállásaikat mi vettük át. Az osztály egy része magában a városban, magánházakban nyert elhelyezést, a hajózok pedig egy német orvos szinte kastélynak is beillő villájában szálltak meg, a várostól másfél kilométerre. Nem sokkal a beszállásolás után amerikai vadászgépek támadták meg a repülőteret. A földön tárolt gépek zsúfoltsága és a légvédelem hiánya miatt kényelmes "lőgyakorlatot" hajtottak végre és a repülőgépek 80%-át rapityára lőtték. A megmaradt 20 %-ot pedig másnap intézték el.

Bár előzőleg több ízben Ígéretet kaptunk,hogy elpusztult gépeinket a vízhűtéses Junkers Jumo 213-as motorral ellátott "hosszú orrú" FW.190 D-9-es gépekkel fogják pótolni, ebből nem lett semmmi, mert a háború gyors befejezése erre már nem hagyott időt. Igy a 102. csatarepülő osztály már csak papíron létezett mint harcos alakulat. Mindenesetre az amerikai vadászok megkíméltek bennünket attól a szívettépő fájdalomtól, hogy gépeinket saját magunk gyújtsuk fel. Április 17-től május elejéig már csak "vegetáltunk". Ez idő alatt módomban volt egy alka-63-