Magyar Szárnyak, 1986 (15. évfolyam, 15. szám)

Lévay: A vadászbombázók (csatarepülők) rövid története

A Konrad III. ellentámadás nagy területeket szabadított fel a szovjet csapatok megszállása alól, de Január végére a támadás befulladt. A nagy térfoglalások eredményeképpen február 4-én az osztály megint előretelepült Várpalotára. Itt kaptunk egy "hajmeresztő" parancsot a német magasabb parancsnokságtól. A parancs szerint: 300 méteres felhőalap mellett, kiereszett futóművel és fékszárnnyal víz- és benzintartályokat kellett volna ledobnunk Budapest védőinek. Aki ezt a bevetést kiagyalta, annak nyilván halvány fogalma sem volt arról, hogy egy ilyen bevetés biztos öngyilkosságot Jelentene az alakulat pilótái részére. Az a pár tartály, mely talán elérte volna a harcolókat, nem érte volna meg azt a veszteséget, mely egy ilyen bevetéssel Jár. A parancsot udvariasan, de kereken megtagadtam, mert láttam, hogy ez alkalommal a németek bennünket ágyútölteléknek akartak felhasználni. Alighogy letettem a kagylót, máris szólt a telefon Rudel irodájában, ami történetesen fabódénk mellettem lévő helyisége volt. Pár másodperces beszélgetés után Rudel magából kikelve kiáltotta a telefonba:" So ein verrücktes Einsatz wird nicht geflogen!" ("Ilyen őrült bevetést nem repülünk!") Ezt hallva, sokkal jobban éreztem magam.

Február 13-án Budapest elesett.

Február 14-én az osztály Pápa repülőterére települt. Az oszály személyzete Vaszaron nyert elhelyezést, ahol a magyar szállító századok is tartózkodtak. Pápán megint kaptunk egy pár új gépet. Itt vonult be az 1. századhoz Szoó Lajos hadnagy, aki mint közelfelderítő pilóta két légigyőzelmet aratott 1942 nyarán. (Lásd M.SZ. 1982, 11. szám, 52-53. oldal.) Szoó hadnagy a FW.190-es géppel gyakorló repülés közben leszállásnál átvágódott és gerincsérülést szenvedett. A pápai kórházba szállítottuk.

Pápán látogatta meg az osztályt Ternegg Kálmán vezérezredes, a Légierők akkori parancsnoka. Pápán való tartózkodásunk alatt az üzemanyaghiány egyre Jobban éreztette hatását, valamint az időjárás is megint zordra fordult. Például mikor General der Jagdflieger (vadászrepülők felügyelő tábornoka) Galland Adolf meglátogatta Pápán a SG. 2-t, a hó olyan magas volt, hogy az egyik uradalomból egy hátaslovat kellett kölcsönkérnem, mert csak ilymódon tudtam Vaszarról Pápára közlekedni. Ugyancsak Pápán látogatott meg bennünket Heppes Aladár alezredes bátyja, Heppes Miklós alezredes is, aki a tervezett csatarepülő ezred parancsnokául volt kiszemelve. Az üzemanyaghiány miatt csak egy félórás felszállást tudtam neki biztosítani a Fókával, amit ő nagyon élvezett. A gépet Jól kezelte e felszállás alatt.

Pápáról március 13-án települtünk át ismét Várpalotára, immár negyedszer, öt hónapon belül; Várpalotát lassan második otthonunknak tekintettük. Ezúttal nem a megszokott helyünkön parkoltuk gépeinket, hanem a repülőtér északi részén egy domb tetején, ami a kigurulást megnehezítette. A hajózok az egykori bányászlakásokban, Külsőmajor - Újtelepen, az osztály földi részei pedig magában a városban

nyertek elhelyezést.

A már előzőleg említett üzemanyaghiány miatt a bevetések egyre ritkultak.

Március 16-án a 102. repülő dandár (ekkor már 1. repülő hadosztály néven) parancsnoka, Szirmay Aladár vezérőrnagy és vezérkari főnöke, Pottyondy Gusztáv vezérkari őrnagy az osztályt megszemlélték és egyúttal néhány kitüntetést osztottak ki, többek között a németek által nekem adományozott 'Deutsches Kreuz in Gold"-ot ( "Német Arany Kereszt") is. A sötétség beállta után szállásunkon éppen a kitüntetések megünneplésére készültünk, mikor hirtelen megszólaltak a légiriadó szirénái. Mire az épületből kitódultunk és az elhagyott bányaaknák bejáratai felé rohantunk, a sztalingyertyák már nappali fénybe borították a környéket. Magam a műlábú német öszszekötő tisztet támogatva utolsónak értem el az aknafolyósó bejáratát, mikor sűrűn hullani kezdtek a 262. szovjet éjjeli bombázó hadosztály bombái. Néhány bomba az aknafolyósó bejárata elé esett és a légnyomás beljebb zavart bennünket az aknafolyósókba. A bombák zöme azonban a fejünk fölött lévő cca. 11-13 méteres földréteget döngette. A robbanások következtében a laza föld bőségesen hullott a nyakunkba, őszintén bevallom, féltem, amiért egy kissé szégyelltem is magam. A levegőben, légiharc közben, vagy légvédelmi tűzben sohasem féltem annyira, mint akkor, a bombázás alatt, mert mint bombázó pilóta nagyon "tiszteltem" a bombákat. Mikor azonban meghallottam, hogy a mellettem álló német tiszt - aki atheista volt - hangosan imádkozik, elmúlt szégyenérzetem. Valaki a sötétben megjegyezte, hogy elvileg a bombák a 13 méteres földrétegen nem tudnak áthatolni, mire savanyúan megjegyeztem: "Mi tudjuk, de tudja -e ezt a bomba?" A riadó lefúvása után szállásainkra visszatérve láttuk, hogy "hűvös" éjszakai pihenésnek nézünk elébe, mert .- bár az épületek nem kaptak találatot - minden ablaküveg pozdorjává tört. Mielőtt aludni tértünk volna, körbejártuk az osztály faluban lévő szállásait, megállapítandó, hogy azok mennyi kárt szenvedtek. Személyzetünknek csak egy halottja és két sebesültje volt, az osztályiroda azonban telitalálatot kapott és porig égett az öszszes okmányokkal együtt, a pilóták repleirásait is beleértve. Ennek akkoriban meglehetősen örültem, mert nem voltam nagy barátja az irodai munkának. A Ludovika Akadémia második évfolyamában sikerült megbuknom a "Katonai írásmód és ügyvitel" című tantárgyból, és a későbbiek folyamán sem tudtam ebből a tárgyból "elégséges"-nél Jobb osztályzatot szerezni. Már akadémikus koromban az volt a véleményem, hogy a háborút fegyverekkel - és nem papírral - kell majd megvívni! Ez a bombatalálat jó kifogás volt arra, hogy a háború végéig minden hivatalos ügyet lehetőleg távbeszélőn intézzek el. Most azonban nagyon sajnálom, hogy minden iratunk elégett. Okmányok birtokában sokkal könnyebben és pontosabban tudtam volna az alakulat történetét megírni.

Március 18- án repülte az osztály a legtragiku-59-