Magyar Szárnyak, 1986 (15. évfolyam, 15. szám)
Lévay: A vadászbombázók (csatarepülők) rövid története
sabb bevetését. A német ellentámadásból felocsúdott szovjet csapatok újult erővel törtek nyugat felé.A koradélutáni órákban parancsot kaptunk a 9. szovjet gárdahadsereg csákvári úton elakadt gépjárműveinek támadására. Ezen a napon az osztály 16 gépet tudott startra állítani. Az időjárás megfelelő volt a bevetés végrehajtására. Az egész Dunántúlt cca. 3500 méteren 10/10-es zárt felhőtakaró borította. Még az eligazítás előtt értesítést kaptunk, hogy amerikai vadászok hatoltak be a dunántúli légtérbe. Eligazításnál azt a tájékoztatást adtam, hogy az osztályt olyan közel fogom a felhőtakaró aljához vezetni, amilyen közel csak lehetséges, úgy, hogy váratlan támadás esetén a gépek a felhőben kereshessenek védelmet. Megparancsoltam, hogy a támadás befejezése után minden gép bal fordulóval kövessen engem és ugyancsak a felhőalap közelében térjen vissza Várpalotára.Az alacsonytámadást megtiltottam, mert nem volt tanácsos a cél felett sokáig tartózkodni az amerikai vadászveszély miatt. A célterületre való repülés alig vett igénybe 10 percet, és máris a kijelölt célok felett voltunk. Szemeim elé egy, a bombázó pilótának csak ritkán teljesülő vágyálma tárult: az útkereszteződés és az utak zsúfolva voltak harckocsikkal és egyéb gépjárművekkel. Valami forgalmi akadály miatt a járművek nem tudtak mozogni, sem előre, sem hátra. Átfutott az agyamon, hogy ez a bevetés "üdülésnek" számít majd, mert itt nem kell egyenként kiválogatni a célokat. Elég, ha a pilóta a bombáit a "tömeg" közepébe dobja. Ilyen esetben egy bomba sem téveszthet célt!.........Mennyire tévedtem az "üdülés" tekintetében!!!!! Amint a torlódott Járművek középpontja a bal szárnyam belépő éle elé "csúszott", leborítottam meredek zuhanásba. REVI célzókészülékem képmezejében szinte "hemzsegett" a sok jármű. Körülbelül 1700 méteren megnyomtam a bombakioldót és a gépet zuhanásból kivéve, éles bal fordulóval emelkedni kezdtem a felhők felé. Hátranézve, még láttam, hogy kísérőm éppen akkor zuhant a célokra, és az én bombáim alapos pusztítást végeztek a járművek között. Ugyancsak láttam, hogy imitf-amott légvédelmi lövegek nyomjelzői keresztezték a légteret. A felhők aljához tapadva megindultam Várpalota felé. Megnyugodva észleltem, hogy a mögöttem repülő gépek kezdenek felzárkózni az én gépemre. Várrpalotán leszálltam és még utánam hét gép__ aztán semmi! Csak órák múlva kezdtek befutni a jelentések a hiányzó nyolc gépről.Megdöbbenéssel vettem tudomásul, hogy azok sohasem fognak már az osztályhoz visszatérni, mert valamennyien az amerikai vadászok áldozatául estek. A későbbiek folyamán, szemtanúk vallomásaiból tudtuk csak hozzávetőlegesen megállapítani a történteket. Mikor a kilencedik gép megkezdte zuhanását, a felhőből egy 30-35 gépből álló amerikai P.51-es Mustang kötelék bukott ki, egyenesen a nyolc gép orra elé. A zuhanásban lévő gép pilótája - valószínűleg nem akart a Mustangok sűrűjébe belerepülni, igy bal forduló helyett - Jobbra vette ki a gépet, és igy a mögötte lévő hét gép őt követte. A túlerőben lévő Mustangok a nyolc gépre vetették magukat és a köteléket pillanatok alatt szétszórták. Az igy szétugrasztott gépek könnyű prédájává váltak a Mustangoknak. Szemtanúk szerint az egyik alcsonyan menekülni igyekvő magyar gépre két Mustang akaszkodott és azt állandóan lőtte. A pilóta idegei végül felmondták a szolgálatot és majdnem földközelben kiugrott a gépből. Holttestét a géptől messzire találták meg. Ejtőernyőjének segédernyője már kibomlott, de ő halálra zúzta magát. Egyetlen pilótának sikerült csak üldözőit magáról lerázni. Vitéz Szimon László százados, a 2. század parancsnoka, mikor üldözőitől megszabadult - ahelyett, hogy Várpalotára repült volna vissza - az egyházaskeszői repülőtéren szállt le. A déli olvadás következtében a repülőtér talaja sártengerré vált. Szimon gépe kigurulás közben átvágódott. Magas ember lévén, átvágódás közben feje a pilótafülke kupolájába ütődött és koponyaalapi törést szenvesdett. Ezen a bevetésen haltak még hősi halált: Hargitay Károly főhadnagy, Majoros István és Gyűjtő László hadnagyok, Sztrókay Géza szakaszvezető és még hárman, akiknek nevére már nem emlékszem. Ez az 50 %-os veszteség nagyon súlyosan érintette az osztályt. Egyetlen hősi halottunk, akit mi temethettünk el, vitéz Szimon százados volt, akinek hamvai az egyházaskeszői temetőben nyugosznak. Katonai pompával temettük el és reméltük, hogy azok az alakulatok - német, magyar, vagy szovjet - akik többi halottaikat temették, megadták a nekik Járó tiszteletet! Vitéz Szimon László és Hargitay Károly haláig után a 2. század parancsnokságát ideiglenesen Ónódy Mihály hadnagy vette át. A Budapest felszabadítására irányuló támadások a szovjet erőket alaposan visszaszorították. Márciusban azonban a szovjet erők gyorsan visszaszerezték az elvesztett területeket és újult erővel törtek nyugat felé. Március 19-én a Balaton északkeleti sarkán harcoló 4. szovjet gárdahadsereg csapatai már megint átlépték a Sió csatornát, a 9. szovjet gárdahadsereg pedig keleti irányból már Várpalotát fenyegette; így nem volt tanácsos továbbra is Várpalotán tartózkodnunk. Március 19-én visszatelepültünk Kemenesszentpéterre. Itt azonban bajok támadtak: a repülőtér talaja az olvadás következtében teljesen hasznavehetetlenné vált. Arra, hogy a gépek a repülőtérről felszálhassanak, remény sem volt. Sőt, az a veszély is fenyegetett, hogy egy hirtelen orosz áttörés esetén még gépeinket sem tudjuk megmenteni. Ezért a kemenesszentpéteri és egyházaskeszői repülőtereket elválasztó erdőben egy nyiladékot vágtunk, amelyen gépeinket egy hernyótalpas traktorral átvontattuk az egyházaskeszői repülőtérre, miután annak talaja még használható állapotban volt. Március 21-én este Várpalota az ellenség kezére került, igy áttelepülésünk nem bizonyult korainak. Mire az 'erdőmunkát" befejeztük és gépeinket átvontattuk, már megint hátra-60-
