Magyar Szárnyak, 1986 (15. évfolyam, 15. szám)

Irányi - Ghyczy - Zuna - Péterdi: Hozzászólás dr. Szabó Miklós: Az 1. Repülő csoport harcai… című cikkéhez

által elég korrektül leírt bevetésre sor, mely folyamán a túlhúzott fordulóból dugóhúzóba esett, s a kis magasság miatt nem tudott abból kijönni.

Ezzel kapcsolatos megjegyzéseim: a Kormányzóhelyettessel együtt voltam hónapokkal a frontra való kitelepülés előtt az úgynevezett "Héja átképzésen". Ott ugyanez előfordult vele egy meghatározott légtérben való forduló-gyakorló repülés folyamán, azonban a nagyobb repülési magasság lehetővé tette, hogy gépét - éppencsakhogy - kivegye a dugóhúzóból. Szabó Mátyás százados, kiképzésvezető - szokott nyers modorában - le is "tolta" a Kormányzóhelyettest, amig ő "vigyázz" állásban komolyan hallgatta a letolást. Abban egyetértek Szabó Miklóssal, hogy Horthy István már öreg volt vadászpilótának és túl kevés repülő ideje volt az 1,000 lóerős Héjával, mielőtt számtalan órát gyűjtött össze kis Áradó gépével.

Ghvczv Tihamér a__bombázók__részéről:

1977-ben, megjelenésének évében megkaptam Csanády-Nagyváradi-Winkler szakírók szerzésében megjelent "A Magyar Repülés Története" című könyv második bővített kiadását. Mint volt repülő szenvedélyesen vetettem rá magam, de mint volt háborús pilóta, nem az elejétől kezdtem el olvasni, hanem egyből a második világháború repülő eseményeibe estem bele. Ahogy fogytak a bekezdések, úgy növekedett csalódásom. Több mint 30 esztendő múltával még mindig csak itt tart odahaza a történelemírás? Az egész fejezet a szovjet-elleni hadműveletekről nem más, mint egy nagy, igen gondosan összeállított veszteséglistája a magyar Légierőknek, pontosnak szánt statisztika arról, hogy az újabb és újabb átszervezés mennyiben érintette az alakulatokat, nevük, számuk, rendeltetésük és parancsnokuk személye szempontjából.

Kezdem legmutatósabb fegyvernemünkkel, vadászainkkal. Légigyőzelmeikről csak a szlovákokkal, majd Jóval később, az amerikaiakkal szemben olvashatunk. A Szovjeunió elleni négy évig tartó harc folyamán csak ők lődözték le a mi gépeinket? A mi vadászainknak nem voltak - gyakran többszörös túlerővel szemben kivívott - csodálatraméltó teljesítményeik? És a többiek, felderítőink és bombázóink hogy csak a harcos részről beszéljek - éppen csak hogy kint voltak a fronton? Nevetségesen kevés alakulattal kidobva egy mindenképpen aránytalanul széles arcvonalhoz, tökéletesen elavult géptípusokkal felszerelve, szinte sabotage-szerűen rosszul működő utánpótlással, hát nem teljesítettük kötelességünket közel a hősiesség határáig?! Felderítőink lassú, vacak gépeikkel, gyakran mélyen az arcvonal mögé repülve, saját védő vadászt alig, támadó szovjetet annál többet láttak és nagyszerű felderítési munkájuk mellett még légigyőzelmeket is értek el. Mi, bombázók is teljesítettünk minden kiadott harcfeladatot, persze nem teljesen a kiadott parancs szellemében, mert hiszen az elrendelt teljes kötelék helyett gyakran csak két gépet tudtunk bevetni, a többi nem volt üzemképes. Bombázásaink gyakorlati eredményeiről csakis a szovjet katonai feljegyzések tanúskodhatnának.

Herder Laci pedig nem Jött ki 1943 áprilisában embereivel és gépeivel a frontra, hogy bennünket felerősítsen, illetve leváltson. Lelövésem után 1943 július 22-én repültem haza és addig az időpontig, sőt, még azon Jócskán túl is, mint bombázó egység csakis és kizárólag a 4/1 "Boszorkány” század volt kint a fronton.

Bocsásson meg nekem elméletben a három szerző, de könyvüket én akkor, mélységesen csalódva, félretettem.

Mindezt pedig azért volt nagyon fontos leírnom, mert Szabó Miklós cikkét olvasva felolvadt bennem a csalódott feszültség. Nem teljesen, de nagyrészt. Szabad tehát már otthon is nyíltan írni a háború eseményeiről? Igaz, hogy Szabónak sokkal több adat áll rendelkezésére, mint Csanádiéknak, de azokat nem is nyirbálja meg feltűnően. Szerepelnek már szovjet repülők fölött aratott magyar légigyőzelmek is, persze még messze nem teljességükben. Ehhez ugyanis az kellene, hogy a Szovjetunió is nyissa meg hadi levéltárát és adja ki a magyaroknak az őket érintő adatokat. Az angolszászok és a németek is ellenségek voltak a háborúban, mégis birtokomban van repülő szakkönyveknek egész sorozata, ahol minden bevetés mindkét fél szemszögéből teljes részletességgel ki van értékelve.

Szabó Miklós cikkéből azt látom - amit egyébként más vonalakon már néhány éve hallok és tapasztalok: megvan otthon a hajlam és készség arra, hogy ne negatív érzelmekkel foglalkozzanak a szovjetek elleni harcban résztveft magyar repülők tetteivel, eredményeikkel és személyeikkel. Szabó Miklós cikkében nem dicsér, de nem is Ítél el. Azt, és úgy teszi, ahogy egy jó történelemírónak tennie kell. Minden kritika nélkül tárgyilagosan rögzíti az eseményeket, helyenként megvilágítja azoknak egymásra való hatását és felsorolja a hozzátartozó adatokat. Cikkében a bombázó bevetéseinkről Írtakat összehasonlítottam bevetéseim hiteles kimutatásával és egyetlen téves adatot sem találtam.

Úgy érzem, hogy Szabó Miklós cikkén keresztül az otthoni magyarok - elsősorban persze a repülők - békülő Jobbot nyújtanak felénk. Néhány megátalkodott kivételtől eltekintve a világ minden gondolkodó feje és vezető politikusa a kiegyezést, a békét próbálja megteremteni, a hozzá vezető utat megtalálni. Mi, magyar repülők, akik híresek voltunk összetartó bajtársiasságunkról, nem mutathatnánk Jó példát és nem segíthetnénk őket ebbeli igyekezetükben?! Nem nyújthatnánk mi is békülő Jobbunkat hazafelé?!

Ehhez azonban arra lenne szükség, hogy ne nézzünk ferde szemmel az időnként hazalátogatókra és ne nevezzük kommunistáknak azokat, akik az otthoni viszonyokról elismerő, horribile dictu, dicsérő szavakat merészelnek az ajkukra venni.

Merészelem ugyanis állítani, hogy amióta hazajárok - rövid hét esztendeje - egyre több dicsérő-104-