Magyar Szárnyak, 1985 (14. évfolyam, 14. szám)
Kelemen Antal: Utolsó és legutolsó "bevetésem"
Mi pedig (a szükebb törzs) március 20-án elhagytuk az országot: földön, gépkocsioszlop alakjában. Ehhez 2 FORD tehergépkocsi és 5 személygépkocsi tartozott, közöttük az én jó öreg nyitott Adlerem, egy ún. Roadster. Az egyik tehergépkocsi üzemanyaghordókkal, a második nehéz személyi podgyásszal volt megrakva. A törzs személyzetének és anyagának zöme mint vasúti szerelvény indult el. A vagontételekben összegyűjtött kincstári anyag: mindennemű élelmiszer, rum, barack, szappan, cipőtalp és 4 ló (!) takarmánnyal kb. 18 vasúti kocsit tett ki. Hogy ezt ki, hol és mikor „szervezte meg”, erről a törzsön belül talán csak a gh-főnöknek volt tudomása. Gépkocsi-oszlopunk tehát még rendezett körülmények között és minden probléma nélkül lépte át a határt, minthogy mindannyian kétnyelvű menetparanccsal rendelkeztünk, Oldenburg bei Bremen célállomással. Kiképző alakulataink ekkor már el voltak szórva Németország egész területén, fel Sylt szigetéig. Közbeeső szállásunkat, a WEYER renaissance-kastélyt Frohnleiten-ben (Graz-tól 25 km ÉNy-ra) kora este értük el. Mint mindig márciusban most is erős torokfájás gyötört, tehát örültem, hogy végre azt egy összkomfortos házban kiheverhetem. Ember tervez, Keksz végez: 22-én este parancsot adott, hogy a Szt. Gotthárd-i vasútállomáson veszteglő szerelvényünk részére szerezzek írásbeli szállítási intézkedést és szállítmányszámot a Marburg-i (Maribor) német szállitásvezetőségtől. Ezzel aztán menjek Szt. Gotthárdra és gondoskodjak a szerelvény kivontatásáról. Én magamban káromkodtam, Feleségem „kiborult” (úgy hogy Keksz is hallhatta): „Meg vagy őrülve? Mindenki fellélegzik, hogy elszakadhatott a ruszkiktól és te most 120 km-t újra Kelet felé mész? Méghozzá szemben a Nyugatra özönlő árral? Egy ócska papírral a kezedben, ami senkin se segít...?” Mit mondhattam? „Parancs, az parancs!” Keksz vigasztaló szavakkal búcsúzott: „Kimondottan szerencséd van, hogy telihold van... A mielőbbi viszontlátásra!” Elindultam és már a Graz-Leoben-i műútra érve láttam, hogy misszióm reménytelen. A kibombázott Graz-ig még számolhattam vele, hogy a szembejövők (csakis ilyenek voltak az úton) utat engednek. Alapos megfontolás után úgy döntöttem, hogy nem megyek Marburgba. Ha már az oroszok közelsége miatt égetően sürgős a dolog, akkor teljesen esztelen egy többórás kerülőt beiktatni egy darab papír kedvéért. Grazban egy Wehrmacht-központra találtam, ez rögtön kapcsolta a Marburg-i szállításvezetőséget. Kérésemre, hogy küldjenek egy megfelelő telexet Szt. Gotthárdra, az volt a válasz, hogy „Ott már dél óta nem ül senki a hughes-készülék előtt. De ha mégis, akkor csak ruszkiról lehet szó...” Transzportszámot készséggel adtak azzal, hogy igyekezzek egy mozdonyt találni hozzá... Imigy- megnyugtatva folytattam utamat 90 fokos kurzussal. A Graz—Budapest-i műútra érve (a „régi” Grazot jól ismertem) optimizmusom a béka alá süllyedt: leírhatatlan rendetlenségben özönlött visszafelé magyar és német katonaság, tüzérség, páncélosok, gyalogosok civilekkel vegyesen, tehéncsordák, lovasfogatok, stb. Jobb kerekemmel félig az árokban, többet állva, mint haladva néztem magam elé, hogyan térhetek ki a kinyírással fenyegető „túlerőnek”. A tilalom ellenére, tisztán önvédelemből be kellett kapcsoljam fényszórómat. Csak ha orosz repülő közeledett, sötétítettem én is el. Sötét persze amúgysem volt, mert a ragyogó telihold fényében jóformán újságot lehetett olvasni. (Keksz!) Időnkint egy-egy „STURMOWIK” (Iljusin Il-é) húzott el felettünk, apró bombákat hullatva. Szerencsére csak nagyritkán tüzelt a fedezékbe (árokba) szétoszló tömegbe. Nyitott kocsimból már messziről láthattam a közelgő gépeket és ha még sikerült, lehasaltam a kocsi alá. Jó hat órába tellett, amíg a 90 km-t megtettem és kb. hajnali 4 óra körül megérkeztem Szt. Gotthárdra. Orosz páncélosok szórványosan lőtték a vasútállomást, a sínek között halottak, az állomásépület romban. A kísérteties holdvilágban könnyű volt meglátnom szerelvényünket: egy rendezővágányon vesztegelt, de előtte egy kis mozdony gőz alatt állt: német utászok lázasan dolgoztak egy sérült váltó rendbehozásán. Jelentették, hogy parancsuk van a magyar szerelvény elvontatására. A mozdony mögött két Wagon-Lits hálókocsi következett, a törzs családtagjai és a 40-főnyi legénység részére. Kinyitom az első kocsi ajtaját. Máris Fáy Döncibe ütközöm, aki meglepve, de közismert kedélyes hangnemben fogad „felülről”: „Hát te honnét a bús...-ból jössz ide?!” Válaszomat meg se várva egy vizespoharat nyom kezembe, megtölti barackkal. Többen összegyűlnek a szűk folyosón és harsogó nevetéssel fogadják a „megváltó” hírt: „Szállítmányszámothozoka német szállításvezetőségtől” — mondom büszkén — „ki intézkedik az olvontatásról?” — Dönci (nem akart megbántani...): „Itt a fülkében van egy német tiszt, nagyon rendes 67
