Magyar Szárnyak, 1985 (14. évfolyam, 14. szám)
Tobak Tibor: Októberi viszontagságok
Tabak Tibor (jobbról) és Nemere Miklós hagynagyok kocsi elkezdte tankolni Joe gépét, ha jól emlékszem a W-021 számú volt, Joe nyerő számnak hívta. Az is volt nov. 4-ig. Joe tankja megtelt, bekurbliztuk, elstartolt, még volt a teljes besötétedésig biztos félóra, így aztán Boldi gépe csak fél tankolást, 200 litert kapott és ő is elment. Ez volt az a paraszthajszái, amin ő még egyáltalán becsúszott a majdnem sötét veszprémi repülőtérre. Dehát ez már utólag derült ki. Elkezdték tankolni a gépemet, döntenem kellett, megyek, vagy maradok. Ép eszemmel tudnom kellett, hogy már nem érhetek el Veszprémbe, hogy a leszállómezőt egyáltalában megtaláljam és mégis mennem kellett. Csak nem maradok szégyenszemre egyedül Pápán, bár ugyan mi történt volna? A koronám se esett volna le, úgyis gondolta volna Joe, hogy nem indultam el. Nevetséges dolog, de az döntött, hogy nagyon éhes vagyok és Lencsné vacsorával vár, meg aztán döntően, hogy mi van a többiekkel, hogy úszták meg a Mustang támadást leszállás közben. Ilyen gondolatok keringtek a fejemben, miközben észre se vettem, beültem és bekötöttem magam. Meredten néztem az égő piros lámpát, amely üres töltés közben akkor alszik el, amikor már 10 percre való benzin beomlott a tank gyomrába. Most! Kialudt a lámpa. Los! Kiáltottam a németeknek. Genug! Megértettek: villámgyorsan kurblizták be a motort és dobták majdnem fejemhez a kurblit. Egyből indult a motor és a szétugró németek közt elkezdtem D.i. irányba a felszállást. Idő 17.15. Azokat a Heinkeleket, amelyeket leszálláskor olyan jól láttam és majdnem súroltam, most — a gázadás pillanatában, — már nem lehetett látni, beolvadtak az alkonyatba. Csak akkor vettem észre a Heinkeleket, amikor futót behúzva dübörögtem el fölöttük, irány Veszprém! Bizony már — visszanézve — a pápai repteret nem láttam. Tartottam az irányt és figyeltem az órát. Nagyon gyenge horizontom volt, de elég volt a látás utáni repüléshez. 63
