Magyar Szárnyak, 1985 (14. évfolyam, 14. szám)
Tobak Tibor: Októberi viszontagságok
Éjjeli repülési gyakorlatunk 109-el soha nem volt, kifejezetten nappali vadászok voltunk és csak ilyen feladat végzésére voltunk ezzel a típussal kiképezve. Ez nem Ju W-34-es volt! Alig értem 1000 méter magasra, kigyulladt újra a piros lámpa és én 1-es (atmoszféra) szívótérrel ballagtam Délre. Rendkívüli feszültség volt bennem, most ébredtem rá, hogy tulajdonképpen mire is vállalkoztam. Egy szóval lehet csak jellemezni: esztelenség! Mit képzelhettem? Majd megáll a nap, hogy a mama kedvence le tudjon szépen szállni és fehérruhás szüzek fognak tárcsával irányítani? Vagy egyáltalában mit? De azért a nagy önmardosás pánikot — hál- Istennek — nem okozott. Szépen bekapcsoltam a Fug-25 jelű ismertetőjel-adót, hogy ne nézzen a légvédelem csellengő angol, aknarakónak és legalább egyszer kipróbálom ezt a híres készüléket. A helyzetlámpákat azért biztos, ami biztos, nem kapcsoltam be, miért adjak pontos célt valamelyik tüzér ruhába öltözött strébernek? Figyeltem a horizontot, tudtam, hogy a Balatont hold nélkül is meglátom. így is lett. A Balatont tényleg megláttam és pont alattam volt a fűzfői öböl. A légvédelem hallgatott. Veszprémnek se híre — se hamva, Fűzfő fölött 180 fokos forduló és most alattam kell lenni a városnak — mondom — magamban. Olyan sötét volt, hogy ha nem gyújtanak rá itt is — ott is az emberek, akkor nem veszem észre Veszprémet. De rágyújtottak és az apró kis sziporkázások meggyőztek, hogy a város fölött vagyok 1500 m magasan. Elkezdtem nagy ívben fordulózni és lassan emelkedtem, legfeljebb 3 percre lehetett benzinem. A repülőtér sehol, köröskörül tök sötét, már a Balatont se láttam, mivel forogtam, azt se tudtam merre van Észak. Készültem a kiugráshoz. Lelki szemeim előtt magamat láttam, amint a Bakony embernemjárta sűrűjében lógok az ernyőmön törött lábbal, vagy hasonlókkal, no és vacsora nélkül. Nem volt derűs a hangulatom és ekkor, mint ahogy a fuldoklónak berepül a mentőöv úgy szaladt be a látómezőmbe féljobbra hátulról egy fényes fehér csillag alulról fölfelé, majd rögtön utána egy másik! Abban a pillanatban, mint a villám kaptam le a gázt, és félorsóval csaptam a fény irányába, csak hogy el ne veszítsem az irányt! És a csillagok repültek az égnek, egyre több és több, csak azt néztem kidagadt szemekkel és egyre homályosabban, mert nem szégyellem, megteltek szemeim könnyekkel, először és utoljára sírtam repülőgépben! Kirajzolódott előttem a repülőtér sziluettje, pon64 tosan éreztem a Papodnak való leszállás irányát. Egy nagy csúszófordulóval dőltem rá az irányra és kezdtem visszafogni a gépet, nehogy hosszúra jöjjek, mert egy impasszt már sem világítópisztollyal sem benzinnel nem bírtunk volna. Egy esélyes volt a játék. De mindent úgy csináltam, mint egy precíz számítógép. Óriási energiám keletkezett és harsányan énekeltem hamis hangon a repülőindulót! Erőt adott az a tudat, hogy ez a kis csapat Pumás katonabajtárs épségben akar látni és megtették azt az egyet — amit az adott körülmények között meg lehetett tenni. Hihetetlen gyorsasággal két gépkocsival vitte körül Tóth Grumi és Debrődy Gyurka azt a 10-15 névtelen bajtársat, akiket a repülőtér szélén, egyenlő távolságokra — a meg se álló kocsikból kitettek, azzal az egy utasítással, hogy szakadatlanul lőjjék fölfele a rakétákat, amig csak van... így huzattam én be kb. 100 méter magasan Jutás felől és pontosan érzékeltem hogy hol vagyok. Csak a felvétel pillanata... a fékszárny már teljesen kinn volt, éreztem, hogy itt a föld, dehát ez nem Bücker, itt nem lehet pumpálva keresni a földet... és ekkor jött a szerencse is. Egy visszahulló rakéta pont előttem jobbra puffant a földön 1-2 másodpercig szikrával terítve a repülőtér szintjét. Ez elég volt, hogy a felvételt pontosan kiszámítsam és egy kis könnyed ugrással érjem el a földet. A Papod kontúrja az éggel finoman meghúzott vonalat adott és ez elég volt az iránytartáshoz. Begurulni már nem tudtam, leállt a sróf keresztbe’ — ma már másodszor. Percek alatt 30-40 bajtárs tolta a gépemet a boxok felé, mindenki boldog volt, de én a legboldogabb.. . Drumi szokott módján csak annyit mondott: gratulálok. A Messer éjszaka nem a legkezesebb! Aztán erről több szó nem esett, megértettem, hogy ami történt az a legtermészetesebb volt, ilyen volt az ezred szelleme. A szomorú epilógus két bajtársunk elvesztése volt. A repülőtér fölött leszállás közben vívott kilátástalan légiharcban repülő hősi halált halt a második rajunkból Bélavári Pál hdgy, a ,,Spulni” és a Retektől Balogh Károly fhdgy. Erdész Slajmi hasraszállt nem messze reptértől. Dániel Laci, Huszár Pufi és Dómján Paja a legnagyobb alacsonytámadás közben szálltak le, úszták meg sérülés és gépük elvesztése nélkül a napot. Két Mustang is otthagyta a fogát, egyiket Málik Józsika lőtte le, a másik Lőrincz Matyi őrmester utolsó légigyőzelme volt...
