Magyar Szárnyak, 1985 (14. évfolyam, 14. szám)
Stirling György: Emlékezés az elődökre
rancsot: igyekeztek meggátolni, hogy a kötelékek az ország belsejébe, a főváros fölé érjenek és zavartalanul ledobhassák bombaterhüket. Védték a hazát. Az 1944 kora nyarától októberig tartó folytonos bevetések során sok támadó gépet lelőttek és a vörös pumafejjel ékesített ,,Messzerek”-nek félelmetes hírük volt az amerikai repülők közt is. Dobogó szívvel szorítottam kezet Molnár Lacival, aki húsz-valahány légigyőzelmével akkor a legeredményesebb magyar vadászrepülő volt és mivel ez volt a feladatom, rögtön interjút kértem tőle. Együtt jártuk végig a hadirepülőtér minden zúgát, megnéztük az erdőben, a fák közé ügyesen elrejtett szerelőműhelyeket, üzemanyagraktárakat és a parancsnoki épületeket. No és természetesen a Messerschmitt 109-es vadászokat, melyek kecses, de mégis erőt és sebességet sugárzó karcsú testükkel ott pihentek ügyesen álcázva a fák árnyékában. Minden pillanatban készen az újabb bevetésre, akár lovasaik, a pilóták, akiket azonnal riasztottak, ha ellenséges gépek jelentek meg az ország légterében. Laci — aki beszélgetésünk után néhány héttel egy, a túlerővel vívott légiharcban hősi halált halt — ezekről a bevetésekről mesélt s az első este késő éjszakáig maradtunk együtt a többiekkel a tiszti étkezdében. Sok történetet, izgalmas élményt jegyeztem föl akkor és még többet láttam, éltem át magam is a következő emlékezetes napokban, ott a puma vadászok között. Amikor a hét leteltével visszatértem a Magyar Szárnyak pesti szerkesztőségébe, volt miről írnom: négy számon keresztül közölte folytatásokban a lap az ottani élményeim alapján írt riportot. A címe — emlékszem még — „Magyar vadászrepülők között” volt, alcím pedig: „Pumaszállás, valahol Magyarországon, 1944 nyarán.” Ideje is volt visszatérni a Magyar Szárnyakhoz, mert igencsak elkalandoztam a témától. Hiszen ezúttal nem a vadászrepülőink hősiességét akarom megörökíteni, hanem a Magyar Szárnyaknak, ennek a kitűnő és oly széles körben kedvelt folyóiratnak szeretnék szerény emléket állítani abból az alkalomból, hogy 1944. december 15-én jelent meg az utolsó szám. Budapest akkor már félig-meddig ostromlott város volt, délkelet felől már behallatszott a közeledő szovjet csapatok ágyúinak dörgése. De a lapnak meg kellett jelennie, minden második héten, ahogy hat év óta mindig megjelent. Anyag volt bőven: a bombázások napirenden voltak, a repülésről, a légiháborúról minden polgár közvetlen élményeket gyűjthetett. És pusztítását az egész ország szenvedte. Minderről írni kellett és az Athaeneum mélynyomó csarnokában éppúgy elkészült a december 15-i szám, mint az előző hat év alatt mindig. De ez volt az utolsó. Tíz nap múlva bezárult az orosz gyűrű Budapest körül és megkezdődött az ostrom. A ház, melynek ötödik emeletén a lap szerkesztősége volt — a Petőfi Sándor utcában, szemben a Főpostával — az ostrom első napjaiban súlyos bombatalálatot kapott és csaknem földig leomlott. S hogy odaveszett az értékes archívum, a sokezernyi fénykép és a repülőkönyvtár, nagy veszteség volt, de nem tragédia. A tragédiát Jánosi István halála jelentette. Főszerkesztőnk a Vérmező mellett, a Karácsony Sándor utca egy kétszintes épületében lakott. Ezen a környéken dúltak a legszörnyűbb harcok és itt hullottak leginkább a bombák és az aknák, ágyúlövedékek. Újév reggelén a házat bombatalálat érte és a pincéig lerombolta. Jánosi István és családja az óvóhelyen tartózkodott. Senki sem élte túl a tragédiát... 9 Csak a munkatársak maradtak meg. Kik is voltak ezek a munkatársak? Hadd említsem meg néhányuk nevét. Jánosi főszerkesztő mellett Nagy Ernő gépészmérnök irányította a lap szerkesztési és nyomdai — tördelési, képszerkesztési, stb. — munkáit. E sorok írója szerkesztőségi titkárként és riporteri minőségben tevékenykedett a lapnál, míg a belső munkatársak kisszámú gárdájához tartozott még Ijjász-Szabó Lajos rajzoló. Annál több külső munkatárs dolgozott a lapnak: a hivatásos katonák közül Hefty Frici bá, Bisits Tibor, Járomy Árpád, Dóczy Lóránt írásaival sűrűn találkoztunk a lapban, de sorolhatnék még több nevet is, csakhát az idő sokat elhomályosított már. Eszembe jut még Tardos Béla neve, aki a repülőmeteorológia köréből írt gyakorta a lapban és László Istváné, meg Rajczy Lajosé, akik színes riportokkal jeleskedtek. Az évek folyamán a külső munkatársaktól olyan sok és érdekes anyag futott be a szerkesztőségbe s az érdeklődés oly nagy volt a különböző repüléssel összefüggő témakörök iránt, hogy Jánosi István összehozott egy kisebb pénzcsoportot és bővítette lapkiadási tevékenységét. Ehhez megalapította a Magyar Repülő Sajtóvállalatot, s ennek gondozásában 1942-től még két folyóirat jelent meg: az Ifjú Repülő és a Repüléstudomány. A Magyar 57
