Magyar Szárnyak, 1985 (14. évfolyam, 14. szám)
Holéczy Dániel: A Messerschmitt 109-estől a Boeing 737-ig, avagy hogy lettem másodszor pilóta
„De igen — méghozzá Messerschmitt 109-es vadászpilóta”: mondtam büszkén és jól megnéztem a hang tulajdonosát. Olyan negyven év körüli, köpcös pasas volt, fehér rövidujjú ingben. Szivar lógott a szájából. „Holnap jelentkezik nálam tíz órakor az irodámban. Ha nem tudná, én vagyok ennek a tábornak a parancsnoka” — mondta mogorván és távozott. Ezen a éjszakán igen nehezen aludtam el. Állandóan a táborparancsnok járt az eszemben. Miért lett ez olyan mérges rám? Csak nem fog elküldeni cukornádat vágni? Ugyanis két éves munkavállalási szerződésünk szerint mindennemű, a képzettségnek nem megfelelő testi munkát is el kell vállalnunk. A lehetőségek közül a legnehezebb és legpiszkosabb a cukornád vágás. Ettől mindnyájan féltünk. Másnap már fél tízkor a táborparancsnok nyitott irodája előtt ácsorogtam. Volt neki egy nagyon csinos, szőke észt titkárnője, akit már messziről többször vágyakozva nézegettem.” Ha maga az a csodapilóta akit a főnök iderendelt, akkor üljön be abba a zöld ,Chevy’be és várjon” mutatott rá egy zöld kocsira és úgy tett mintha nem venné észre, hogy formás lábait bámulom. Rövid várakozás után megjelent a táborparancsnok — szivarral a szájában. Ekkorra már megtudtam, hogy leszerelt katonatiszt. Tüzérőrnagy volt az ausztrál hadseregben a háború alatt. Hangos, angol „Good Morning Sir” köszönésemre kurtán biccentett és már indultunk is. Szótlanul vezetett vagy húsz percig. Megvallom őszintén már kezdett lassan a zabszem szorulni: „Mit akar ez a pasas tőlem? — Hovávisz?” Egyszerre váratlanul megszólalt németül: „Idefigyeljen! Nekem elegem lett abból, hogy ebben a táborban van legalább tíz volt magyar tábornok, számtalan orvos és ügyvéd... na... és most egy pilóta. Én magát most a newcastlei sportrepülő clubhoz viszem, melynek én is tagja agyok. A főoktató felviszi magát repülni. Ha kisül, hogy hazudott és nem pilóta, akkor már megy is holnap cukornádat vágni.” Vegyes érzelmekkel süllyedtem bele az ülésbe. Örültem is meg féltem is. „Vajon el lehet felejteni gépet vezetni”? — járt az eszemben. Hiszen utoljára 1945 áprilisában egy bécsi bevetés alkalmával ültem gépben. Most pedig 1949-et írunk.” Miután összes repülő okmá> nyaim elvesztek a hadifogságban, itt csak repülő tudásommal bizonyíthatom pilóta mivoltomat. A newcastlei sportrepülőtér — egy tágas, füves legelő — békés benyomást keltett a rajta legelésző birkanyájjal. Ápolt kis clubház és egy hangár állt rajta. A hangár előtt néhány, Bücker Jungmannhoz hasonló egymotoros, kétfedelű gép állt. Képekről felismertem a „Tiger Moth”-ot, az angol légierők kimustrált iskolagépét. Magas overállos, harminc év körüli férfi fogadott bennünket. Rám nem sokat hederitett, de a táborparancsnokkal élénk, barátságos beszélgetésbe kezdett. Angolul nem sokat tudtam ebben az időben, de a „Messerschmitt” szó megütötte a fülemet. Ezekután gyorsan követték egymást az események. Előkerült egy „haubé” meg egy pilótaszemüveg és máris az egyik „Moth” hátsó ülésében találtam magam. A főoktató az első ülésbe mászott be; lassú szavakkal és jelekkel tudatomra adta, hogy egyelőre ne nyúljak semmihez. A start után enyhe fordulókkal emelkedtünk. Megilletődve szoronkodtam a szűk ülésben és az előttem lévő műszerek tanulmányozásába kezdtem. A sebességmérő, fordulatszámláló és variométer (emelkedés- sülylyedésmérő) nem okozott gondot, de a mesterséges horizonttal kombinált elfordulásjelző teljesen idegen kostrukció volt. Egyszerre csak megváltozik ám a motor hangja, nő a sebesség, a centrifugális erő belenyom az ülésbe és máris hátán van a gép... Egy looping... Aztán még egy! Majd egy vezetett orsó! Mikor megint egyenesben volt a gép hátrafordult a főoktató feltartott kezekkel jelezvén, hogy elengedte a botkormányt és, hogy most én következem. Ahogy megfogtam a botot és éreztem a gép megnyugtató remegését szorongó érzésemet a megszokottság váltotta fel. Először enyhe, majd mindinkább bedöntött fordulókba kezdtem. Amint láttam, hogy a „Moth” orra engedelmesen követi a horizontot önbizalmam egyre jobban visszatért és örömömben hangosan felnevettem: ,Nem lehet mégsem elfelejteni repülni! Végre megint repülhetek!! Örömtől és önbizalomtól megrészegülve elhatároztam: megmutatom ennek az ausztrál pilótának, hogy mit tudnak a magyar vadászok. Egy loopingba kezdtem. A „Moth” még csak függőlegesen ment felfelé, de máris éreztem, hogy fogy a sebesség. Azután amikor 51
