Magyar Szárnyak, 1985 (14. évfolyam, 14. szám)

Holéczy Dániel: A Messerschmitt 109-estől a Boeing 737-ig, avagy hogy lettem másodszor pilóta

háton voltunk... elfogyott. A bot lötyögni kezdett kezemben, a sebességmérő nullára esett és máris mentünk pörögve lefelé. „Dugóhúzóba estem” — gondoltam szégyenkezve és vártam a főoktató segítségét. — De nem segített, hanem láttam, hogy rázkódik a válla a röhögéstől. Más nem volt hátra, mint egy belémidegződött mozdulattal előre engedni a botot és belépni az oldalkormányba. Meglepetésemre azonnal megszűnt pörögni a föld alattam, megnőtt a sebesség és a „Moth” engedelmesen felemelte orrát, ahogy hátra húztam finoman a botot.

„Ezt a csorbát azonnal ki kell köszörülnöm — ha ugyan ezekután nem veszi ki kezemből az ausztrál a gépet.” De úgylátszik velem érezhetett, mert hagyott tovább ügyködni. Mostmár meggondoltabban és több sebességgel kezdtem neki a második loopingnak.

Mint ВАС-HI kapitány egy navigációs problémát beszél meg másodpilótájával.

— Ez sikerült!! Talán régen a Repülőakadémián vadászkiképző parancsnokunk „Precíz” (Fülöp) Pista őrnagy úr nem rendelkezvén elég művészi érzékkel „tojásnak” nevezte volna, — de én ekkor úgy éreztem, hogy egy csodálatos looping volt.

— Az elkövetkező tíz percben enyém volt a kék ausztrál ég és úgyéreztem, hogy az egész világ. Mindenről elfeledkezve bukófordulóztam, loopingoztam, orsóztam anélkül, hogy a főpilóta csak egyszer is belenyúlt volna a kormányba. — De mi ez? — Hirtelen, mintha elvágták volna, megszűnik a motorzúgás — elcsendesül minden — csak a feszítő huzalok suhogása hangzik.

Mosolyogva fordul most hátra a főoktató és lefelé mutogatva kiabál valamit — persze angolul. — Lenézek. Éppen alattunk terül el a repülőtér az egyik sarokban legelésző birka52

nyájjal és a nagy fehér „T” alakú leszállójellel. Most értem meg csak, hogy mit is akar! — „Leállította a motort, hogy egy .kényszerleszállást’ hajtsak végre a repülőtérre.”

De ekkorra már otthonosnak éreztem magamat a „Tiger Moth”-ban. így minden izgalom nélkül, nyugodtan ráfordultam a balirányú iskolakörre arra vigyázva, hogy inkább magasra, mint alacsonyra jöjjön ki a lépés. Mikor befordultam az egyenesbe látom, hogy magasan is vagyunk. „Csúsztatással” veszítem el a felesleges magasságot. Aztán már közeledik is a föld rohamosan — egy gondolattal hátrahúzni most a botkormányt — elsuhanik alattunk a fehér leszállójel, — na most érzéssel hasra a botot... és egy kis zökkenővel máris ül a gép.

Mikor begurultunk egy megváltozott világ fogadott. A főoktató széles mosollyal nyújtott kezet és igazi ausztrál szokás szerint a becenevével mutatkozott be: „Hívjál csak egyszerűen ,Pedro’-nak. Látom, hogy egy tapasztalt vadászpilótával van dolgom. Kollégák vagyunk, ám, mert én meg ,Spitfire’-t repültem Angliában a háború alatt. Örülök, hogy megismerkedhettem egy ,Messerschmitt’ pilótával.”

A táborparancsnok pedig vidáman a vállamra csapott: „Segíteni fogok magának Holéczy hogy bejuthasson ebbe a repülő egyesületbe. Adok a táborban egy olyan könnyebb állást, hogy legyen ideje a tanulásra. Iratkozzék be az „Aviation College”-ba és ha szorgalmas lesz, két év múlva megkaphatja az ausztrál forgalmi pilóta engedélyt. — Ki tudja? — talán még szerencséje is lesz és kap egy pilóta állást majd?”

Hát így is lett! így indult el — persze sok

________

fífl/uÁ*

____________ ______

A Múzeumban 1983-ban feleségével, Nancyvel