Magyar Szárnyak, 1985 (14. évfolyam, 14. szám)
Holéczy Dániel: A Messerschmitt 109-estől a Boeing 737-ig, avagy hogy lettem másodszor pilóta
zetközi szintre emelnie: az alig berepült Nimbus 3 gépével 1000 km. távolságot repült. Sándor itt is elérte amit akart: gyémántkoszorús pilóta lett, Magyarországon is elismerve, 3-as sorszámmal. Természetesen, mint a mellékelt fényképek is bizonyítják, vitorlázórepülő felvételeivel rendkívüli feltűnést keltett. Sikerült nekik az, melybe igen soknak beletört a fejszéje: szinte ihletszerűen illusztrálják a képek a vitorlázórepülés szépségét, magányát, a pilóta-gép-éstermészet eggyüvéforrását. Amit szavakkal nem lehet eléggé kifejezni, — a fényképek elmondják. Bizony, a Páty-i parasztim nagy karriert futott be. Köszönheti ezt akaraterejének, bájos feleségének Ditának, aki a Felvidékről, — szudétanémet családból származik, — és hogy Sándor leveléből idézzek: „leánykori álma az volt, hogy magyar férje legyen. Néhány lánynak szerencséje van.” Köszönheti karrierjét a mindig jelenlévő humorérzékének, de legfőképpen kirobbanó, el nem múló, forró magyarságszeretetének. Azt hiszem nem túlzók, ha kívánok nekik újságunk hatalmas olvasótábora és magam nevében is további sikereket, mellyel öregbítik a magyar művészet nevét, elismerést, ünneplést szerezve annak a kis népnek, melyikből mindnyájan származunk. Isten áldja munkátokat, vitorlázórepülő bajtársad — Csaba. A Messerschmitt 109-estől a Boeing 737-ig, avagy hogy lettem másodszor pilóta. (Holéczy Dániel repülőkapitány emlékezik) Szerzői jog fenntartva. Forrón hullatta sugarait a vakító ausztrál nap a Greta-i emigrációs tábor barakkjaira. A szokatlan hőségtől elbágyadva, álmodozó hangulatban ültem az egyik barakk tövében: „Milyen kiszámíthatatlan a sors, hogy engem idevetett Ausztráliába ebbe a katonai táborból átalakított bevándorló táborba!” — Szemeim előtt a múlt emlékei vonulnak el: A kassai Repülő Akadémia... a Puma vadászezred a légiharcokkal... a szomorú pillanat amikor háború végével vadászgépeinket felrobbantottuk... hadifogság... a németországi lágerélet nyomorúsága és végül behajózás Nápolyban — irány az új haza, Ausztrália! 50 A szerző (jobbról) Tóth Lajossal (Drumi) 1945-ben Ausztriában, látogatóban az Öreg Pumánál Tűnődésemből repülőgépzúgás ébresztett fel. A látóhatáron egy ezüstszínű, gyors gép jelent meg. — „P-51 Mustang” villant át agyamon a felismerés. „De jó neki — Ő repülhet” — gondoltam keserűen — „én már biztos, hogy többé mint pilóta nem fogok gépbe ülni.” Pedig tizennégy éves korom óta, amikor is Nagybátyám elvitt egy budapesti repülőnapra, a repülés bolondja voltam. A Mustang hirtelen felhúzta orrát és egy bukófordulóval rácsapott táborunkra. Erre már felálltam és körülöttem is egyre szaporodott a bámészkodók serege. Greta nagy tábor volt. Legalább kétezerötszáz lengyel, cseh, észt, litván, jugoszláv és magyar bevándorlónak volt átmenetileg a lakhelye. Ebben a bábeli zűrzavarban német volt a közös nyelv. A Mustang pilótája igen jól szórakozott. Egyik bukóforduló a másikat követte. „Majd egy ,,piruett”-be kezdett. Ez nem feküdt neki és a gép egy „kanalas” mozdulattal jött ki az orsóból. — „Hát ennek jól bennemaradt a lába” — szakadt ki a számon — „ennél én jobbat szoktam csinálni”! — Mit ért maga ehhez — talán csak nem azt akarja bemesélni, hogy pilóta? — hangzott gúnyosan a hátam mögül németül.
