Magyar Szárnyak, 1985 (14. évfolyam, 14. szám)

Lévay Győző: A zuhanóbombázók (Zubók) rövid története

egyesével vetették be a századokat, meglehetősen gyenge vadászkísérettel. Legtöbbször „szabad vadászatot” hajtottunk végre. Ilyenkor a folyton változó arcvonalon magunknak kellett célokat találnunk, vagy a földi csapatok rádióirányítása (Stuka-Leiter) vezetett bennünket a célokra. Egy ilyen bevetés alkalmával történt, hogy nyolc orosz Airacobra támadott meg bennünket, még mielőtt a német vadászok beavatkozhattak volna. Istványi György hadnagy, aki meglehetősen „vagánykodó” egyén volt, elmaradt a kötelékből és légiharcba keveredett a támadó vadászokkal, megfeledkezve arról, hogy a Ju.87-es gépek erre a célra nem voltak alkalmasak. A fordulékony P-39-esek hamarosan beültek Istványi gépe mögé, aki meredek zuhanással kísérelte meg támadóit magáról lerázni. Azonban az Airacobrák követték őt a zuhanásban és lelőtték a magányos és védtelen Ju.87-est.

Rzeszowon aztán megint nagyon közel kerültünk ahhoz, hogy az oroszok meglepetésszerűen rajtunk üsenek. Egy napon az utolsó bevetés után, hirtelen újra riadóztatták az osztályt. Már erősen alkonyodott, mikor tudomásunkra hozták, hogy a szovjet csapatok veszélyes közelsége miatt azonnal át kell települnünk Krosnóra. Már majdnem teljesen besötétedett, amikor elstartoltunk, s 12 perc múlva — teljes sötétségben — Krosnóra érkeztünk. A leszálló mezőben égtek az irányjelző lámpák. A század pilótái ugyan kaptak még Veszprémben egy gyors alapkiképzést éjjeli repülésben, mégis meglehetősen kényelmetlen érzés volt tudni, hogy négy Stuka század, két bombázó század és egy felderítő század „kavargott” a repülőtér felett, leszállásra várva. Szinte csodával határos, hogy minden gép épségben leszállt és egyetlen baleset sem történt. Másnap reggel a bombázó és felderítő századok más repülőtérre települtek és csak a Stukák maradtak Krosnón. Itt sem hagytak bennünket békében sokáig. Még aznap egy orosz páncélos ék tört előre meglepetésszerűen és a várostól mintegy két kilométerre lévő dombok tetejéről lőtte a repülőteret. Bevetésünket ez ellen az ék ellen hajtottuk végre és meglehetősen „zavaró” volt aknarobbanások között elstartolni. Az éket megsemmisítettük, de legnagyobb meglepetésünkre nem kaptunk áttepelülési parancsot. Őzintén szólva, ez a Krosnón töltött utolsó éjszaka volt a legkellemetlenebb az összes fronton töltött éjszakáim közül, mert minden pillanatban azt vártuk, hogy az orosz napos tizedes ébreszt majd bennünket.

Azt egyikünk sem bánta, hogy bevetés közben lelőhetnek bennünket, vagy esetleg megsebesülhetünk, de meg vagyok győződve arról, hogy a század egyetlen tagja sem szeretett volna fogságba esni, különösen ily körülmények között.

Krosnón kapta meg a SG.77/III osztály a parancsot, hogy visszatelepüljön Németországba Focke Wulf FW.190-es átképzésre. Mi pedig parancsot kaptunk a Krakowtól 20 km-re Keletre fekvő Pobiednik repülőterére való áttelepülésre. Pobiednik már meglehetősen messze feküdt az arcvonaltól. Az itt eltöltött idő valóságos üdülésnek tetszett. Emlékezetem szerint, innen csupán csak két bevetést hajtottunk végre. Az arcvonal a Visztula folyó mentén megmerevedett, és a szovjet támadás súlypontja Varsó felé tolódott. Mind a két bevetés folyamfelderítés volt, minden különösebb esemény nélkül, mert a Visztulának a tőlünk Keletre eső részén folyamátkelési kísérleteknek nem volt nyoma.

Augusztus végén parancsot kaptunk, hogy összes Ju.87.D.5-ös gépeinket repüljük át Krakowba és ott adjuk le azokat. (Ezeket a gépeket később a 102/1 bombázó század kapta meg Ju.88-as gépeik pótlására.) A század pedig bevagonírozott és áttelepült Sárospatakra FW. 190-es átképzésre. Mivel a vasúti szállítás Krakowon át Oswiccim (Auschwitz) Bohumin- Ostrawan, Szlovákiába vezető másodrendű vasútvonalon történt, az utazás meglehetősen hoszszú ideig tartott és csak szeptember közepén érkeztünk meg Sárospatakra. Egy teljes tehervonatot bocsátottak rendelkezésünkre. Mind a tisztek, mind pedig a legénység marhaszállító kocsikban utaztak. Ágyak helyett szalmazsákokon aludtunk, meglehetős kényelemben. Gépkocsiainkat pőrekocsikra raktuk: volt egy gazdasági hivatal- és egy tábori konyhakocsink is. A kényelmes elhelyezésre szükségünk is volt, mert annak ellenére, hogy a vasútvonalakon, amelyeken utaztunk, meglehetősen nagy volt a katonai forgalom, sok időt töltöttünk mellékvágányokon, mozdonyokra várva. Ez nem is volt nagy baj, mert aki szállításunkat megszervezte, minden kényelmünkről gondoskodott, csak éppen latrinára nem gondolt.

Erről a keleti fronton töltött egy hónapról valamiképpen megmaradt néhány startlap, mely meglepetésszerűen a budapesti Hadtörténelmi Múzeumból került vissza hozzám. Valószínűleg a startokat nyilvántartó írnok birtokában maradtak és ő adhatta azokat át a Múzeumnak, hazatérése után. Sajnos a mikrofilm

34