Magyar Szárnyak, 1984 (13. évfolyam, 13. szám)

A Szent László Hadosztály harcai

Újra átszökelltünk a hídon Letkés felé. Minden kétlépésre hasravágjuk magunkat. Ahogy átérünk a hídon, zörögve-csörögve utolér bennünket a kávés-taligás honvéd. Megitatott bennünket és mondta, hogy ö pontosan tudja hogy hol vannak az ejtőernyősök a Vámosmikolai út innenső oldalán. Odaértünk. Takács hadnagy az egyetlen életbenmaradt tisztjük. Készségesen magyaráz. ,,Egy nagyon makacs repülőszázad az út túloldalán, innen legalább 600 méterre, körvédelemre ásta be magát a szőlődomboknál. Én nem tudok segíteni, az út védelmére vagyok rendelve.” Megkérdezte, hogy melyikünk a rajparancsnok. Jelentkeztem. Megkérdezte, hogy miért vállalkoztunk önként. Ujjonc század parancsnokomért és repülő oktatómért vállalkoztam, — mondtam. Takács hadnagy eligazított: az út túloldalán egészen a bekerített századig oroszok vannak. Az első domb mögött lehet a főerejük. Mielőtt átmentek az úton, az embereimmel lövetni fogok és letisztítom a terepet az első dombig. Lövetni fogok míg vissza nem tértek. Az első domb után magatoknak kell szabad utat nyitni. Körülbelül 200 méterre látni fogtok három présházat. Azt „locsoljátok” meg alaposan. Ott vannak a fő erők. Ha ezen túlvagytok, találtok még egy sorban öt vagy hat présházat. Ott van a te századosod.” Takács hadnagy odaszólt az egyik ejtősnek, hogy adjon két világító töltényt nekünk, hogy felismerjenek, ha visszafelé jövünk.

„Sok szerencsét” — mondja, „mi mindent megteszünk, amint mondtam”. Ezzel Takács hadnagy ejtőernyősei elkezdték lőni szünet nélkül az út túloldalát. Nekünk volt a két tűzfüggöny között egy kb 60 méteres sávúnk. Ettől jobbra és balra lőttek az ejtősök.

Elindultunk. Mielőtt elértük az első domb tetejét, kézigránátokat dobtunk magunk elébe. Robbanás után felugrottunk a dombtetőre és tüzelni kezdtünk előre és oldalra. Remekek voltak ezek a villámgéppuskák. Hála Istennek erre is kiképeztek bennünket Polgárdiban az Almássy kastély kertjében.

Az első domb után körbe is lőttük magunkat, azaz minden irányba lőttünk. Arra is volt gondunk, hogy a cső ne melegedjen át túlságosan. Gyakran a hóban hűtöttük egy-egy pillanatra. Takács hadnagy jól eligazított bennünket. Megláttuk a három présházat. Tűz alá vettük ezeket. Nyilván vályogból készültek. Szinte kettészeltük a házakat a sorozatainkkal. A középső ház összedőlt. Tele volt oroszokkal. Dobáltuk magunk elé a kézigránátokat. Nem tudom, hogy hány orosz volt ott. Számolgatásra nem volt időnk. Kézigránátjaink felgyújtották a tetőket. Folytattuk Munkát. Két ember előre lőtt, kettő hátra, egy jobbra és egy balra. Nem akartunk váratlan meglepetést. Megláttuk az öt, vagy hat prés-Katonasírok a letkési temetőben.

házat. Körülbelül 100-150 méterre a présházak előtt egy lapos mélyedés közepén lehettünk ekkor.

Emberi gyarlóságomban azon gondolkoztam, hogy egyes, vagy többes-számban mondjam: „Százados Úrért jöttem”, vagy „Százados Úrért jöttünk”. Ezek a gondolatok ekkor merültek fel, amikor pár pillanatra a csövet hütöttem.

Ordítást hallunk magunk előtt: „Huszonegy”. Mi tizenkét torokból válaszolunk: „Huszonkettő”. Megérkeztünk.

Nem tudtam Kelemen századosnál jelentkezni, mert már órák óta halott volt. Úgy emlékszem, hogy 30 mozgásképes sebesültet találtunk. Egyik sebesült őrmester az ép kezében sátorlapot tartott és erre ráforgatták Kelemen szds. holttestét. Négy ember felemelte, de inkább a földön húzva, megindultunk visszafelé. A sebesülteket, vagy támogatták, vagy a hátukon hozták az épkézláb bajtársak. Közrefogtuk őket és állandóan, minden irányba tüzelve vonultunk vissza. A három présház környékén bukdácsoltunk az orosz hullákban. Az utolsó dombnál Both honvéd fellőtte a jelző rakétákat.

Az ejtősök tüzükkel biztosítottak bennünket. Amikor megláttak bennünket és a vánszorgó sebesültjeinket és a sátorlapban hozott holttestet, nem tudtak örülni. Kelemen századost az eje. vonalak mögött egy fa tövében letakarva hagytuk. (Folytatjuk.)

Itt halt hősihalált Kelemen százados. (A fényképek 1984 nyarán készültek.)

65