Magyar Szárnyak, 1983 (12. évfolyam, 12. szám)
v. Nagy Kornél: "Bevetésről nem tért vissza…" Emlékezés Pettendi Hanzira
gépét. Ezel a mozgásommal elértem azt, hogy kezdtem forogni, hol balra, hol jobbra. Áldom a sorsot, hogy nem sokkal az eje. használata előtt alkalmam volt Pápára átrepülni. Századparancsnokomtól gyakorló vándorrepülésre kaptam parancsot. Mint rajparancsnok két kísérőmmel szabadon választott repülőtérnek Pápát néztem ki. Ott teljesített szolgálatot volt osztálytársam Besskó Gabi és a Farkashegyről jól ismert Tassonyi Edömér. Pápára érkezve látom azt, hogy leszállási tilalmat jeleznek. Körözés közben jöttem rá, amikor megláttam egymás után megjelenni a fehér gombákat a repülőtéren, hogy eje. gyakorló ugráskor érkeztünk be a pápai repülőtér légterébe. Leszállás után alkalmam volt az ugrókkal eltársalogni, tőlük kapott jó tanácsokat tudtam hasznosítani. Hogy pörgésemet megállítsam, ütemesen két lábamat széttártam és összezártam. A pörgést megállítottam. Magam alá tekintve az érzésem az volt, hogy pont az égő gépemre fogok ráereszkedni. Enyhe talajszél azonban besodort az utolsó métereknél a temető fölé. A kőbányai új köztemető egyik gyermeksír parcellájánál értem földet. Először kitörtem mellemmel egy keresztet, átölelve a sírdombot, arccal becsapódtam a sárba. Jobb térdemet alaposan megütöttem, fájdalmam miatt nem tudtam talpra ugrani. Felkelésemhez már segítséget nyújtott az odafutó egyik sírásó. Többen voltak már ott a környezetemben, sírdombok mögé lapulva. Segítőm izgatottan panaszolta, hogy ki akarták menteni társamat az égő gépből, de nem tudták megközelíteni az állandó robbanások miatt. Gépem fel volt töltve teljes lőszerrel, azok égése okozta a sorozatos robbanásokat. Megnyugtattam segítőmet, hogy nem volt más a gépben, csak én, láttam rajta, hogy nem hiszi el. A lőszerkészlet úgylátszik mind elégett, mélységes csend lett. A lapuló sírásók felbátorodva futottak oda a közelünkben lévő roncshoz és a még égő részeket olyan villámgyorsan betemették, hogy a motoromból már nem lehetett mást látni, mint egy nagy sírdombot. Hozzám visszatérő segítőm rátámaszkodott nagy kapájára, feltolta kalapját, megtörölte izzadó homlokát és megszólalt: “Pilóta úrnak nagy szerencséje van, ha csak egy kicsit ér odébb földet — mutatva kezével a szomszéd parcellát, ahol csupa magas új kő síremlékek meredeztek az égnek — igencsak összetörte volna magát!” Rövidesen rámtalált a repülőtérről értem küldött gépkocsi. Felnyalábolva életemet megmentő ernyőmet — mi tagadás megszorongattam boldogságomban — ültem be a gépkocsiba. Azonnal feltettem a kérdést a vezető honvédnek. Mi lett a sorsa társamnak? Nem tudott semmiről, mi történt az elmúlt fél órában. О csak parancsot kapott, hogy azonnal induljon értem, a temető környékén megtalál engem. A repülőtérre beérkezve tudtam meg, hogy Hanzi Cr. 42-es gépének bal felső szárnyának vége roncsolódott el, csűrője korlátozva, de működi mindig mosolygó Hanzi. dött, ezért tudta egyenesbe hozni a gépét, járó motorjával elérte a repülőteret és simán leszállt. Boldogan megöleltük egymást Hanzival, mentegetve mondta, hogy ő látta azt, hogy gépem balra kissé becsűrve közeledik feléje, biztos volt abban, hogy balfordulót fogok elkezdeni, ezért ő is balfordulóval indult neki a párharcunknak. Mikor már meglátta a gépemet, nem tudott cselekedni, bal szárnya vége az én jobb szárnyam közé került és szinte kiverte a kitámasztó mereví-74 tést. Azt hitte, hogy az ő gépe hátára fog fordulni, de sikerült csűrőjével egyenesbe hozni és besiklani a repülőtérre. Környezetünk persze sietve felfestette előttünk a repülő pályafutásunk sötét jövőjét. Szomorúan, letörten mentünk a repülőtéri szállásunkra. Igen nehezen jött álom a szemünkre, az ágyban sokáig tárgyaltuk, hogy milyen fenyítésben fogunk részesülni. Másnap mindkettőnket századunk parancsnokai vezettek elő ezredkihallgatásra, az áldott jó Gyiressy Sándor ezredes úr elé. Örömteljes meglepetésben volt részünk. Atyai kioktatásban részesültünk, minden fenyítés, áthelyezés nélkül. Ezredes úr felhívta figyelmünket arra, hogy a jövőben fokozottabb mértékben tartsuk be a szabályokat légiharc gyakorlásainál. Boldogok voltunk Hanzival, de boldogságunkban velünk osztoztak a nagy szeretetben és kölcsönös megbecsülésben élő vezetőink, pilótatársaink és a legénységünk. Az eje. ugrásom után rövidesen hívatott Heppes Miklós szds. osztály segédtisztünk. Tájékoztatott, hogy a Salvator ejtőernyőket gyártó cég arany nyakkendőtűt kíván átadni nekem annak emlékére, hogy az ő ejtőernyőjük mentette meg életemet. A Dunapalota szállodában adta át az olasz követség megbízottja, ma is emlékeim között őrzöm. A 2/3 és 2/4 v. szd.-ok rövidesen Edély egy részének visszatérésével áttelepültek Kolozsvár-Szamosfalva repülőtérre. Mind a két század már Fiat Cr. 42-es típuső géppel került feltöltésre, 1941 június hónapban, a Szovjetunió elleni hadműveletek elindulásának időszakában Bustyaháza repülőtérről jártunk bevetésekre. Hanzival már nem volt alkalmam találkozni, mert amikor ők kitelepültek az 1/3 v.szd.-al Mátyásföldről a hadirepülőterükre a Szovjetunióba, mi az ő századuk szerepét vettük át Mátyásföldön, Budapest légvédelmi szolgálatát. Csak a visszamaradt Szőnyi Marcival volt alkalmam találkozni. Felkötött, begipszelt karral, könnybelábadt szemekkel panaszkodott, hogy lemaradt századától. Ballila gépkocsijukat próbálta beindítani, az indítókar visszavágott és eltörte a karját. Már izgatottan számolta a napokat, mikor veszik le
