Magyar Szárnyak, 1983 (12. évfolyam, 12. szám)

Wieland Aladár: Az utolsó repülés. 1945 Berlin

tünk, kétségtelenül biztosak voltunk akkor a vállalkozás sikerében, csak azt nem értettük meg, hogy miért nem vártak meg minket. Az eset mindenesetre arra ösztökélt bennünket, hogy más megoldáshoz folyamodjunk, amit rövidesen meg is találtunk.

Sétánk közben a reptér északnyugati csücskében, a szegélyező fák között figyelmesek lettünk egy Bücker Jungmannra. Érdeklődéssel közeledtünk az általunk sokat repült és nagyon kedvelt kis géphez. Nagy meglepetésünkre tankját teljesen feltöltve találtuk, sőt mi több, a gyújtáskapcsoló is helyén volt. Szinte ösztönszerűen nyúltam a kulcs felé és egy elegáns mozdulattal zsebrevágtam, mert tervem azonnal készen volt: Ezzel az aranyos kis géppel fogunk mi meglépni. Nagyon megörültünk a váratlan kedvező fordulatnak, még gyorsan körülmotoszkáltuk a gépet, amelyen minden üzemképesnek mutatkozott. A felszállást azonban már nem mertük megkockáztatani, mert már erősen hajnalodott.

Nagy izgalommal és körültekintéssel dolgoztuk ki tervünket, amelybe az előző siralmas tapasztalatok alapján nem avattunk bele senkit. Egy igazi jó cimborámnak Szabó Pistának (Bütyök) azért mégis elmondtuk tervünket, aki őszinteségünket azzal honorálta, hogy lévén ő másnap őrségben, készséggel elzengte nekünk a jelszót és jelhangot. Indulásunkat tehát egy nappal Stoliék után határoztuk el, az azóta is soha el nem felejtett “parole Tier és Seife” jelszavak birtokában.

Másnap teletömtük kenyérzsákunkat legszükségesebb személyi dolgainkkal és jó kis katonákhoz illőn szépen ágyba bújtunk takarodó alkalmával. Alom azonban nem jött szemünkre, mert agyunkban kergetőztek a gondolatok, határozottan lámpalázasak voltunk. Éjjel egy órakor egyszerre öltözni kezdtünk, a folyosón leakasztottunk egy puskát, mintha őrségbe mennénk és a napos tizedestől illemtudóan elbúcsúztunk. Gépünkig kétszer olyan hosszúnak tűnt az út, mint előző napon, útközben cirkáló német járőrök állítottak meg kérdezve a jelszót és miután megkapták válaszul a helyes jelhangot, készségesen engedtek tovább. Célhoz érve mégegyszer leellenőriztük a “Bükcsit” megállapítván, hogy tegnap óta senki nem nyúlt hozzá.

Igen ám, mi azonban még vakrepülést nem tanultunk és ilyen műszer sem volt a kis gyakorló gépben. A hajnalodás pedig reggel 4 óra után kezdődött, így nekünk még legalább egy jó órát kellett várni, hogy még sötétben induljunk, de már világosban repüljünk. Közel a kis géphez, a fák sűrűjében lapulva örökkévalóságnak tűnő egy órát vártunk, mert mutatkozni már senkinek nem mertünk. Aztán amikor elérkezett az idő, kigürcöltük a gépet a fák közül. Életünkben olyan elszántsággal és erőfeszítéssel nem dolgoztunk soha, fűtött azonban az elszántság, a fiatalos lendület és az élniakarás. Ezután következett a motor beindítása és a start, mindkettőnek egyből sikerülnie kellett, mert ha nem, elvesztünk. Megszívattuk a motort, én beugrottam a hátsó ülésbe, megismételve a jól belénksúlykolt szaveket; “benzincsap nyitva, farokkerék rögzítve.” Művész barátom megcsavarta az indítókart, kiéheztette a legfelső határig, az indító minden kattanása vészharang kongatásként hatott a végtelenül csöndes éjszakában. A Teremtő azonban ismét nem hagyott el minket, mert az én nagyszerű bajtársam nagyerejű rántása után felpörgött a motor, kezéből pedig nagy ívben kirepült az indítókar. Balkezem türelmetlenül nyomta előre a gázkart és Pista barátom ugyancsak minden ügyességét és gyorsaságát összeszedve mászott be a mind gyorsabban előrelendülő cuki kis gép első ülésébe. A sűrű légiriadók miatt, a vaksötét repülőtéren még egy halvány irányfényt sem tudtam követni és mégis sikerült a kiváló kis masinát úgy ellopni a földtől, szinte észre sem vettük, hogy már a levegőben vagyunk.

Határtalan felszabadúlt érzés vett erőt rajtunk a sikeres felszállás után, és mint a taknyos kölykök ordítozni kezdtünk a legartikulátlanabb hangon, túlharsogva a motorzúgást is. Miközben emelkedtünk, rohamosan kezdett hajnalodni, tehát az időzítés is tökéletes volt, jól emlékeszem, amikor az 1936-os olimpiai stadion fölött húztunk el. A jól összefüggő felhőplafon kb. 800 méteren lehetett, mi pedig 500 méter magasságban utaztunk. Németország földrajzát mem nagyon ismertük és erre az idő rövidsége, na meg a mostoha körülmények miatt nem is tudtunk felkészülni. Elhatároztuk tehát, hogy állandóan délnyugati irányba röpülünk, aztán majd csak találkozunk az amerikai megszállt zónával. Jó 20 perces repülés után érdekes látvány tárult szemünk elé, hatalmas tüzeket pillantottunk meg, nyomjelző lövedékek cikáztak különböző irányba. Megállapítottuk, hogy elértük a frontvonalat, ahol a nagy harc utolsó felvonását játszoták az elkeseredett szereplők. Annyi látnivaló akadt, hogy csaknem derékig kilógva, kidülledt szemmel csodáltuk a színjátékot. Ámde majdnem ráfizettünk kíváncsiságunkra, mert egyszerre azon vettük észre magunkat, hogy csinos kis elhárító tűzbe kerültünk. Gépünk körül megjelentek a pirosszürke pamacsok és bizony a csigalassúságú, német felségjelű vászonborítású gépünkben ugyancsak kövér izzadságcseppeket produkáltunk. Sohasem felejtem el, hogy amikor Művész barátom teljes tudatára ébredt helyzetünk kétségbeejtő mivoltára, úgy eltűnt ülésében, hogy még a feje búbját is alig sikerült felfedeznem. Ütközésig nyomtam a gázkart, hogy minél előbb bebújjunk a felhőkbe, az a 2 — 3 perc, amíg ezt elértük, életünk leghoszszabb percei voltak, de a Jó Isten nevét nem tudom hányszor mormolva, mégis túléltük. Ezután majdnem 10 perces vakrepülés következett, minden gyakorlat és tudás nélkül a vastag tejfölben. Amikor a lógó szárnyvéggel kibújtunk a masszából, nagyon megvoltunk elégedve magunkkal, még akkor is, ha fogalmunk sem volt, hogy merre jártunk.

Szigorúan tartva a délnyugati irányt, lejöttünk egészen földközelbe, nehogy a sűrűn közlekedő amerikai vadászok könnyű prédájává váljunk. A dűlőutakon földművesek ballagtak tavaszi munkára és amikor megpillantották az alacsonyan húzó német felségjelű gépünket, barátságosan integettek felénk. Repülési irányunkat hirtelen egy kisebb hegyvonulat keresztezte, amelynek nem tulajdonítottunk különösebb jelentőséget. Miután azonban jó közepes erősségű szembeszélben repültünk, észrevettük, hogy variométerünk erős süllyedést mutat és ezt a kellemetlen jelenséget teljes gázzal sem tudtuk kiküszöbölni. Szárnyvégünkkel csaknem a fák tetejét súrolva, gyors 180 fokos balfordulót csináltunk, amely éppenhogy csak kijött az erős leáramlásban. Kétségtelenül meleg másodpercek voltak, de mi ebből is kikászálódtunk.

69