Magyar Szárnyak, 1983 (12. évfolyam, 12. szám)

vitéz Ghyczy Tihamér: Egy szabálytalan hadnagyi kinevezés

vagy ötvenen tisztek ülünk egy hosszú asztal körül. Az ezredes parancsnok mint idegen fegyvernembelit nagyon megtisztel és jobbkézt maga mellé ültet. Rövidesen kialakul egy kellemes bridge-partie is. Kényszerű tétlenségünkbe igyekszünk minél több szórakozást belesűríteni. Február közepéig komoly telünk van, 35—40 centis hóval.

Egyik február végi ebédünk közben nyílik a terem végén az egyik ajtó és megjelenik egy magas, civilruhás, hátizsákos férfi, ki nagyon ismerősnek tűnik, de nem tudom hová tenni. Megáll, tájékozódik, majd engem megcélozva határozott léptekkel közelít a hosszú asztal mentén. Közben vigyorog és most már felismerem unokaöcsémet, Thuránszky Lászlót, utolsóéves műegyetemi hallgatót. Felugróm, összeölelkezünk, bemutatom az ezredes úrnak, ő bemutatja az egész társaságnak és rögtön helyet kap az asztal másik végén, hiszen több, mint egy napja evett utoljára. Látom messziről, hogy legalább három adagot bepakol.

— Amikor tavaly, 1982 nyarán Budapesten összeültünk, hogy ennek a régi közös emlékünknek adatait egyeztessük, 37 esztendő távlatából is felcsillanó szemekkel kérdezte, emlékszem-e, milyen isteni babgulyás volt aznap ott Acsádon ebédre?!

Váratlan megjelenésének történelmi előzményei a következők: 1944 december 8-án a Műszaki Egyetem kitelepül Breslau-ba, onnan rövidesen Halle-ba, illetőleg Drezdába. Ez utóbbi helyen szerencsére egy baraktáborban nyernek elhelyezést, mely ugyan nem a városon kívül fekszik, de közvetlen környezete beépítetlen terület. Ez számukra életmentő körülmény, mert 1945. február 13-ának délutánjától 15-én délig az amerikai és angol légierők megszakítás nélküli hullámokban végzik megtorló bombatámadásaikat Drezda városa ellen. Az ő táboruk csak a szóródásból kap, de az én unokaöcsémnek ez is elég, 16-án elindul haza. Csehszlovákián és Bécsen keresztül Budapestet célozva csak Celldömölkig jut el, onnan a hullámzó frontvonal őt is visszadobja. Ekkor gondol rám és szerencséje van, a rep. kiképző hadosztály pság. és én magam is a közelben vagyunk, hamar megtalál.

No, de most mit csináljunk vele, ez a nagy kérdés. Pestre visszajutnia teljesen reménytelen és nem is lenne sok értelme. Itt nyugaton viszont hadköteles életkorú fiatalemberként nem lóghat, ha a nyilasok elkapják, képesek mint katonaszökevényt rövid úton agyonlőni. Tájékozódom telefonon a ho. pság.-nál és bevonultatom Lászlót Ikervárra repülő legénységi alapkiképzésre. Akkor úgy képzeltem, hogy ezzel megoldottam unokaöcsém életének átmentését a háború utáni időszakra.

Közben kitavaszodik, március havát írjuk már. A front itt Dunántúlon egyre közeledik, de mert indulási parancsot nem kapunk, úgy élünk, mintha mindez bennünket nem érintene. Van három jó gépem, benzinem is, hát miért ne repülnék egy kicsit?! Mintha csak éreztem volna, hogy ezek a felszállások lesznek életem utolsó motoros repülései. Berepülés hivatalos ürügyén 5 alkalommal is végzek 20 perces repüléseket. Az egyik alkalommal a kastély melletti rétre is leszállók, de talaja ellenőrzésünk dacára és várakozásunkon felül annyira puha, hogy gépem a kifutás végén orra áll. Nem sérül semmi, mert érezvén a talaj nagy fékező hatását, a motorokat idejében kikapcsolom és a légcsavarok szerencsémre vízszintes helyzetben állnak meg. Ennek a leszállásnak technikai letárgyalása közben műszaki tisztem, Kardos Imre szert. hdgy. támadást merészel szakmai hiúságom ellen s azt állítja, hogy a rét közepén sem tdom őt megfektetni. Három nap múlva felszárad anynyira, hogy el tudok startolni, Imre valóban kiáll a rét közepére s én rárepülök. Repterünkről egy másik, valamivel nagyobb rétről hazaérkezve kérdezem a hősködőt: “Na milyen volt a támadás?” — “Kapitány úr, őszintén bevallom: azt néztem, hogy a két légcsavar közé feküdjek, nehogy valamelyik felaprítson.” — Ez a kis mese persze most az én részemről néz ki nagyfene hősködésnek, dehát az ilyen lényegtelen, kedves kis emlékek is nagyon melengetik az öregedő repülő szívet.

Menetparancsunkat várva telnek-múlnak a hetek, a szövet csapatok már Sárvárt közelítik, amikor is március 26-án a H. M. acsádi részlege indulási parancsot kap legkésőbb 28-án reggelig. Az én hadosztály pságom közben Csákánydoroszlóra települ, távbeszélőn elérhetetlenek, másnap személyesen lemegyek hozzájuk. Teljes a felfordulás, csomagolnak a kitelepüléshez, s csak azt a jótanácsot kapom, hogy ha szerelvényt szerezni magunknak nem tudok, induljunk neki egyenkénti utazással. Acsádra visszaérkezve ott is már nagy kavargás fogad. Egy úgynevezett “ellátó oszlop” is készülődik, tőlük kapunk bort, cigarettát és kávét jó sokat, sőt két kis hordó zsírt is. Este egy búcsú-légiriadó, Vátot támadják, de még a mi kastélyunk is reng. Épületünk mély pincéjében sikerül e támadás alatt a falubeli német alakulat parancsnokától benzin ellenében másnapra egy tehergépkocsit szereznem. Sárvárt a szovjet ma elfoglalta.

28-án reggel búcsúztatjuk az ismerősöket és szépasszonyokat, mi a járművünket csak fél 11-kor kapjuk meg. Egyedül áll már a kastély előterén, fel is rakodtunk, az utolsó létszámellenőrzést végzem, percek kérdése indulásunk, amikor a kastély kapujában céltudatos léptekkel megjelenik egy magas repülő honvéd, fene hosszú puskával, töltényövvel és hátizsákkal a vállán; ki lehetne más, mint újfent László unokaöcsém?! Sok beszédre nincs idő, ugrás fel a kocsira és indulás. Kis csapatomban ő a 17. fő, 12 repülő és 4 asszonyunk volt eddig.

Útközben Zsira felé mondja el élményeit, én itt röviden tolmácsolom: Ikervárra vonult be alapkiképzésre, Guelmino Pál parancsnoksága alatt. Két hét múlva Sárváron szerelték fel őket első világháborús Lebellpuskákkal, hozzá 4 tár tölténnyel és 4 kézigránáttal. Ezekután kivonultak a város határába, hogy ott megássák saját maguk testére szabva a lövész-tfeknőket, idő birtokában esetleg még lövészárkot is, hogy aztán ott feltartóztassák és hősiesen megsemmisítve visszaverjék a szovjet páncélos ék támadását. JÓzanagyu öcsém ezt már megint megsokallotta és simán meglépett. Remélte, hogy elér engem, mielőtt elkapják mint katonaszökevényt. Ez körülbelül 5 perces előnnyel sikerült is neki. Zsoldkönyvet is ott kap tőlünk útközben, megvan neki még most is, mutatta aláírásomat.

Zsirát elhagyva a határon az őrség feltart minket, jelentkeznem kell egy tábornoknál. Méterek távolságából már azzal fogad, hogy: “Pont ilyen vitéz századosokra van szükségem, hatásos védelemre kell berendezkednünk!” — Ha nem áll ott mellettem Zámbó Dezső gyalogos százados — a hűvölvölgyi Ludovikán sporttisztünk volt — barátságosan mosolyogva, azt gondolhat64