Magyar Szárnyak, 1982 (11. évfolyam, 11. szám)
A Szent László Hadosztály repülő lövészei
mögötte. Zörgést hallunk előttünk. A ködből kiválik egy jól megtermett ruszki, hóna alatt a davajgitárral (orosz géppisztoly) és jön felénk. Valamit mond is. Az őrmester válaszol. Odaér hozzánk. Elkapják. Befogják a száját, tompa puffanás hallatszik és utána néma csönd. Ezt jól megúsztuk, gondoltam, de korán örültem. Jobbról is és balról is és élőiről is tüzeltek. Szerencsére a sötétség, a köd a mi pártunkon volt. Nem láthattak bennünket, csak a zajból sejthették, hogy hol vagyunk. Ordítok, hogy együtt maradni, csatár tűz jobbra és balra. Nincs ugyan parancsra szükség, de a parancs ilyen helyzetben jó lélektani hatással van. Meggyorsítom az ütemet. Ősze Feri mellettem sántikál. Másik oldalamon Lőcsér tizedes szalad. Villám golyószóró van a hóna alatt. Futás közben tüzel. Valaki mellette fűtés tartja a hevedert. Hátam mögött lárma. Megállani nem lehet. Éjszakai áttörésnél az egyedüli megoldás az, hogy gyorsan át kell jutni az ellenséges vonalon. Nem tudom megállapítani, hogy milyen erős a ruszki. Kapaszkodunk felfelé — azt hiszem, hogy órákig tart —, pedig csak percekről lehet szó. Hallok orosz kiabálást hátulról, de egyre messzebbről. A lövések is ritkábbak. Előttem látom a műutat. Tudom fejből, hogy párhuzamosan fut a Garammal. Kezd világosodni. A köd azonban hála Istennek sűrű. Átfutunk a műúton. Rövid idő múltán egy nagyobb épületet látok. Ez csak a malom lehet, emlékezem a térképre. Látom a Garamot is. Na "hálistennek" itt vagyunk, de most aztán mihez kezdjünk. Á golyószórósnak kijelölöm a tüzelő állást. Van körülöttem vagy húsz ember, azokat is tüzelő állásba rendelem. Kiadom a parancsot, hogy tüzet nyitni csak az én parancsomra lehet. Nem akarom, hogy a ruszki idő előtt felfedezzen bennünket. Lassanként gyülekeznek a többiek is. Megérkezik Mátrai hadnagy is, aki a zászlóalj sereghajtója volt. Szabó hadnagyot nem látom. Szakaszával együtt elkeveredett. Csak január végén kerültek elő, amikor is egy zsolnai fiakkeron vonultak be. Ők Kéménd alatt értek partot és ott úszták át a Garamot. Megállapítjuk, hogy Kéménd és Kicsind között a vízimalomnál vagyunk. Kicsind tőlünk délre lehet, úgy kilométernyi ttávolságra. Szólok Mátrai Karcsinak: "Négy önként jelentkezővel derítsd fel a falut. Kerüld a harcot." Karcsi félóra múlva visszajött. Jelenti, hogy orosz gyalogság van a faluban, és a Garam partján két páncélost látott. Beszélt egy öreg magyarral, aki mondta, hogy sok a ruszki a faluban és "Sztálin Jóska" tankokkal vannak felszerelve. "Jól bele estünk a piszokba", fűzi hozzá személyes véleményét. Közben még mindig szállingóznak az emberek. Vagyunk vagy hatvanan. Hárman vagyunk tisztek. Van négy villámgolyószórónk, két páncél öklünk, Ősze Ferinek géppisztolya van, az embereknek meg van a fegyvere, lőszerünk van. Mérlegelem a helyzetet. Két eshetőségünk van. Vagy nekimegyünk a falunak és elfoglaljuk, vagy úszunk. Ha el is foglaljuk a falut, ami egy nagyon nagy "ha", akkor is úszni kell, mert Kicsinden nincs híd. Azonkívül a falu megrohanásával magunkra hívjuk az oroszok figyelmét. Nem ismerjük az erejüket. Ha szemük láttára kell átúsznunk a Garamot, akkor halomra lőnek bennünket. Nézem a Garamot. Sebes víz a Garam. Meg is van áradva. Lehet úgy hatvan méternyi, vagy valamivel több is. A folyó szélei be vannak fagyva. Szép jégtáblák úszkálnak benne, amint nagy gyprsasággal sodorja őket az ár. Úszni, vagy meghalni, vagy megadni magunkat, egyik sem kecsegtető. A sok rossz közül a legelfogadhatóbbnak az úszás tetszik. Nézem a túlsó partot. Jóval magasabb mint az itteni part. Nincs sok idő a latolgatásra. Parancsot adok, hogy a malom ajtajait szedjék le. Arra rakjuk a ruházatot és a fegyvereket. Magam is levetkőzöm. Leülök a jég szélére és belelógatom a lábamat a vízbe, hogy előírás szerint lehűtsem a testem. Á jég beszakadt alattam. Elkezdek úszni. Sebes víz a Garam és hideg is, így december vége felé. Hátra nézek és látok néhány embert úszni, már a folyó közepe felé. Elérem a túlsó partot. Leállók, majd felhúzom magam a partra és pillanatig kinyújtózom. Ez csak egy pillanatig tart. Mozogni kell, mert ha megállók, esetleg nem tudok majd megindulni. Felugrok és futni kezdek a falu felé. Hátranézek és látom, hogy néhányan futnak utávitéz Pá/yi György szkv. szds. nam, ingben és glóriában. Az ing rajtam megfagyott, lábaimat nem érzem. Végre elérem a falu szélét. Emberek futnak elibém. Távbeszélő katonák. Megragadnak és bevisznek a legközelebbi házba. Elvesztettem a hangom. Suttogni próbálok. Nagy lavórba állítanak bele és elkezdenek hideg vízzel dörzsölni. A házigazda meleg bort ad. Lassanként megszűnik a dermedtség. Ruhám nincs. A házigazda ad egy madárijesztőről lehúzott nadrágot. Kerítenek egy pár rongyos gumicsizmát. Zubbonyt ad az egyik távbeszélő katona. Ingem nincs. Kérdezem a távbeszélő honvédtől, hogy honnan tudok telefonálni. Elvezet a parancsnokságra. Felhívom a hadosztály parancsnokságot és jelentem, hogy a zászlóalj egy része még a túlsó parton van. Segítséget kérek, hogy áthozhassam őket. Segítséget nem tudnak adni. Kimentem a faluba, majd elindultam a Garam felé. Egy német rohamlöveg állt a falu szélén. Megkértem a németet, hogy vigyen ki a folyópartra, én vagyok a túloldalon rekedt alakulatnak a parancsnoka. Felültet maga mellé. Átadja bundáját. Elérjük a Garamot. Még sokan vannak a túlsó oldalon. A tutajozás még folyik ajtókkal, gerendákkal. Északra, Kéménd felé látunk egy pár németet. Sietve vetkőznek és bevetik magukat a vízbe ők is. Visszamegyünk a faluba. Megköszönöm a német szívességét. Kezdem a faluszéli házakat 83
