Magyar Szárnyak, 1982 (11. évfolyam, 11. szám)
Naplótöredék…
NAPLÓTÖREDÉK. “Az utolsó felvonás utolsóelőtti jelenete" címet is adhatnánk ennek a naplótöredéknek. írójának engedélye nélkül közöljük ezt az írást. Nem sikerült kapcsolatot teremteni vele. Úgy vélekedtünk, hogy az író tapasztalata beletartozik mindnyájunk kollektív tapasztalatába. Az író sorsa valahogyan mindnyájunk közös sorsával összefonódik. Egy nagy család voltunk; örömünk és bánatunk sorsközössége feljogosít bennünket Pintér Gyula írásának a közlésére. Szerkesztő VESZPRÉM - 1945. március 22. Este 5 órakor jött az áttelepülési parancs, 15 percen belül elstartolni, átrepülés Kenyéribe. De szomorú volt otthagyni az emlékekkel teli veszprémi repteret. Mégegyszer utoljára megnéztem felülről a várost. A bombázások nyomai integettek utánam az esti fényben pirosló háztetőkről... Erre a búcsúra még a Balaton vidám vize is elkomolyodott; tompán nézett az eltűnő gépek után... Magasiban jó volt a falusi csönd, a por, a hűvös esték, a tehénszag és a fürge reggelek. Másnap busszal visszamentünk Veszprémbe az ottmaradt gépekért. Tapolca felé mentünk a Balaton északi partján, aztán Cso“IGY KEZDŐDÖTT...” Inokai András rep. szds. cikkében utalást olvashatunk arra, hogy “ BUSTYAHÁZA REPÜLŐTÉR FÖLÖTT FELVESSZÜK A BIZTOSÍTÓ VADÁSZOKAT”. Bustyaházán a Kolozsvár-Szamosfalváról kitelepített 2/3 “Ricsi" század v. Szobránczy Aladár rep. szds., a 2/4 “Repülő nyíl" század Gulden György rep. szds. parancsnoksága alatt állt készültségben. A két vadász század 3-3 ríja (összesen 18 Or. 42-es géppel) Rahó térségében csatlakozott és kísérte át a Kárpátok (elett a bombázó köteléket. A jövő évi Magyar Szárnyakban részletesebb beszámolót adunk a kolozsvári vaaasz osztályról. v. Nagy Kornél “SZOMORÚ VASÁRNAP." 1942-ben a Bolyai Műszaki Akadémián tartott alantos tiszti tanfolyam hallgatóitól je kelfalusy Pillér György alezredes parancsnok megvonta a kimenőt augusztus 13— 20-ig. Zsigmond Gábor rep. hdgy. és Tőmő László rep. fhdgy. búslakodik a tanterem tanári dobogóján. 68 paktól fel Veszprémbe. Csopaktól kezdve rengeteg volt a német kocsi visszavonulásban és átcsoportosításban. A levegő tele volt Yakokkal és Messerekkel. A nép minden százméteren kiugrált a kocsiból, körülszaglászott, szimatolt, kémlelt, mi tovább osontunk Veszprém felé. Előző napi jelentés szerint Gyulafirátóton vannak az oroszok. Azt beszélik, hogy lövik a várost és a repteret. Végre 2 órás ideges kémlelődés után miközben “Cica” (Tobak Tibor hdgy.) egy-egy nyugodt pillanatban kerek kis mesékkel szórakoztatott bennünket, dühöngő kedélyeskedések közepette beértünk a városba. Hát arra, amit itt láttunk, nem számított senki. Romok vannak és romok, döglött lovak hevernek az utcán, paplanok a porban, kiégett gépkocsik, összetört szekerek... Nyüzsgés, pakolás, rohanás. Felmentünk a várba. A szobánk szétdúlva, téglarakásokon át lehet csak bukdácsolni, de az oroszok nem lőnek. Összecsomagoltunk mindent, amit a rokon családok otthagytak, számszerint 16 zsákot, és be a kocsiba az egészet. Közben próbáltunk valamit enni, de aztán elment az étvágyam, mert egy nagy sószsák a fejemre esett és vagy negyed óráig tántorogtam. A Bukin utcai rakodásnál Lajosnak nyakába folyt egy lyukas liszteszsák tartalmának tetemes hányada. Úgy néztünk ki, mint 2 dokkmunkás. De szörnyen élveztem a helyzetet. Már úgy értendő, azt, hogy sikerült bejutni Veszprémbe és elvinni a holmit olyan kalandos módon. Aztán ki a reptérre. Nem volt annyi gép, ahány pilóta, azért Lajossal ketten vittünk egy Leventét (iskolagép). Először mi startoltunk. Cicáék integettek utánunk. Egészen a földhöz tapadva repültünk. Alig értünk Márkó vonaláig, mikor balra előttünk megláttam két gépet, majd rögtön utána a többi tízet, amint a műútra csapkodtak rá. Ott már nagy füsttel égett egy nagy német gépkocsioszlop. Fent 4 Yak biztosította a 12 Il-t. Lajos izzadva fordulózott a völgyekben, én pedig egészen hátrafordultam az első ülésből és figyeltem az Il-eket meg a Yak-okat. Két II fordult utánunk. Még nem voltak lőhelyzetben, és az egyik már el is fordult. De ugyanakkor a másik lenyomta a gépét és lőhelyzetbe jutott. Mondtam Lajosnak forduljon jobbra. Lajos elrántotta a gépet, ugyanakkor mellettünk balra elporzott egy sorozat. A száraz levelek csak úgy repültek a robbanások nyomán, amint a 3.7-es lövedékek a földön becsapódtak. Rohantunk a fák között, az II (Ilyushin 11-2) helyesbített. Újra fordultunk, újra repültek a levelek. Keresztbe kaptunk el egy völgyet. A lejtő mentén rohantunk lefelé. Már Lajos se bírta, hátranézett. Rohanva jött szembe a túlsó hegyoldal... Lajos csökönyösen nézett hátra. Elől nem volt bot, kétségbeesetten ordítottam, kapálództam, hogy húzzon már fel. Végre előre nézett. Nagyot rántott a boton, felkapaszkodtunk a hegyoldalon és átbillentünk a gerincen. Az II megint lőtt, hangos csattanás, és a bal szárnyvégről leroncsolódott egy méternyi darab. Talán jó is volt, mert ha egy méterrel hosszabb marad, elkapunk egy fát az erdősarkon a bal szárnyvéggel. Berohantunk egy szűk völgybe, az II úgy látszik elvesztett a szem elől, mert nem lőtt többet, és elfordult. A bal szárnyon lobogtak a szétfoszlott vászondarabok. Lajos arcáról nagy izzadtságcsöppek gurultak. Az arcom se lehetett valami lányálom, mert mikor összenéztünk, veszett röhögésbe kezdtünk.
