Magyar Szárnyak, 1982 (11. évfolyam, 11. szám)
Szakonyi István: Egy bevetés története
magyarázhatatlan lenne, hogy egyetlen 100 kilós bomba ilyen hatalmas rombolást végezzen. De azért ez a szerencsés mellékkörülmény mitsem von le Csere hadnagy gyönyörű telitalálatának az értékéből. Ismét behúztam a felhőbe, hogy ne kísértsük hiába az ördögöt. Miközben kelet felé fordítottam a gép orrát, bent az oltalmat nyújtó felhőben a gépszemélyzet ismét a pilótaülés köré gyülekezett, ahol alaposan megtárgyaltuk a sikeres hídrombolás minden kis mellékepizódját. Közben azért mégiscsak eszembejutott néha az is, hogy “parancs ellenére” bombáztattam szét a hidat. Vajon mi lesz majd a következménye? Csak két alternatíva volt várható: vagy hadbíróság elé kerülök, vagy pedig kitüntetésre terjesztenek föl. A kitüntetés feltételének úgy éreztem, hogy száz százalékig megfeleltem, mert “parancs ellenére, saját — önálló elhatározás alapján, minden bizonnyal egy hadműveleti kihatású fegyvertényt hajtottunk végre”. Ez pedig feltétele a Lovagkeresztnek. Mert, hogy valóban hadműveleti kihatása lesz a nagy híd szétbombázásának, az egy pillanatig sem volt kétséges előttem. A Kárpátok előterét elhagyva, az idő végleg kiderült. Még volt 10 db. százkilós bombánk, amit valahová le kellett pakolnunk, ezért enyhe siklással leereszkedtem 500 méterre, hogy alacsonyabbról jobban lássunk. Már kezdett alkonyodni és lent nőttek, feketedtek az árnyékok. Előttünk egy kisebb város képe bontakozott ki amolyan mezőváros-féle, elszórt kis házakkal, csak a közepén látszott egy hatalmas méretű épület négyszög, valami régi várkastély-féle lehetett. Körülötte és bent az óriási udvaron is barnás-sötétzöld tömeg hullámzott és gépkocsik, lövegek, szekerek vad összevisszaságban hevertek és táboroztak szerte-széjjel. Helyenként füstölgő gulyáságyúkat is láttunk, úgy látszik éppen vacsoraidőben érkeztünk. Csak megráztam kicsit a gépet és Csere Zoli máris tárta fel a hidraulikus bombaajtókat, majd lassú sorozatban lehullatta a bombákat a lent nyüzsgő hatalmas tömegre. A hatás tökéletes volt és lent pillanatok alatt teljes lett a zűrzavar. Mester Jóska búcsúzóul még egy sorozatot is rájuk eresztett a nehézgéppuskából. A bombák kidobása után hazafelé fordítottam a gép orrát. Békés, lapos dombhátak felett repültünk el, amikor hirtelen fekete árnyékot láttam elsiklani alattunk. Egy leszálló vöröscsillagos orosz vadászgép volt. A másik két társa éppen gurulóban volt a földön. A tábori reptér szélén fekvő fák alá igyekeztek, ahol még egy tucatra való kétszámyú Rata (1.15) rejtőzött elég jól álcázva. Amilyen szerencsénk volt, úgy látszik, a zöldesbarna foltos, békaszínű gépünket saját gépünknek nézték, valószínűleg azért nem eredtek a nyomunkba. Bár az is lehet, hogy éppen bevetés után tértek haza és már nem volt sem benzinjük, sem pedig lőszerük. Ahogy közeledtünk a Kárpátokhoz, úgy szürkült, felhősödött be újra körülöttünk a látóhatár, úgyhogy rövidesen ismét csak magunk alá láttunk. Erősen emelkedtem, de a talaj szintje együtt emelkedett velünk. Most sötét, mély szurdokvölgy tárult föl alattunk, amelyik merőlegesen szaladt neki a Kárpátoknak, s a völgy zsúfolásig telve volt a magyar határ felé vonuló mindenféle csapattal és járművel. “Lőni!” — csak ennyit ordítottam és máris kelepeltek, csattogtak az összes géppuskák a gép orrából és a hátsó lövésztornyokból egyformán. De ugyanúgy villogtak alulról is a SZENNERJENŐ REPÜLŐHADNAGY ESETE A NÉMET ELLENTENGERNAGGYAL A budaörsi repülőtéren egy díszszázad várta azt a német ellentengernagyot, aki a Kormányzó úr számára ajándékozandó yacht átadására volt kijelölve. Jenő hadilábon állott a német nyelvvel. “Mit csináljak, ha hozzám szól”, kérdezte. “Nem fog hozzád szólni”, mondtuk neki. “De, ha mégis! Minek szólítsam?” “Fordítsd le “Ellentengernagy úr”, mondtuk neki, mert mi sem tudtuk. Jenő sokáig gondolkozott, majd kivágta: “Herr-Kontra- Wasszer-Gróssz”. 62 torkolattüzek a szürkületből. Hirtelen heves csattanás hallatszott a jobb motor irányából és a gép elkezdett erősen rázkódni. Gondolkodás nélkül behúztam a felhőbe és megpróbáltam emelkedni. Úgylátszik a jobb motor találatot kapott. Bent a felhőben persze semmit sem láttam és ismét csak a műszerek alapján repültem tovább, így minden pillanatban el voltunk rá készülve, hogy esetleg nekirepülünk valamelyik hegyoldalnak. Mindegy, de legalább nem jutunk élve az ellenség kezébe. Már hallottunk egyet-mást arról, hogy mit csináltak az oroszok az elfogott német repülőkkel... Az egyetlen menekvés részünkre, ha sikerül valahogy átvergődnünk a hegyek túlsó oldalára, hazai terület fölé. Az emelkedésmutató állása szerint egyelőre teljesen megnyugtató volt a helyzet, mert a motor rázása ellenére is pompásan emelkedtünk. Úgy látszik, hogy Kárpát-anyánk a segítségünkre sietett, mert a völgy felől hatalmas emelő légáramlatot küldött a megmentésünkre, amelytől sebesült masinánk szinte táltos-szárnyakat kapott és hajmeresztő módon vágtatott fölfelé. De, hogy utunk mégsem legyen egészen zavartalan, csakhamar ismét zivatarba kerültünk. Patakzó záporeső és a jég többször, váltakozva paskolták végig gépünket. Ismét szakadt rólam a veríték, mialatt birkóztam a repülőgéppel, hogy valahogy egyensúlyba tartsam, mert a heves széllökések és a szabálytalanul járó motor pokoli módon megtáncoltattak bennünket. A lövészek már megint mellettem kapaszkodtak és mereven figyeltek előre. Mivel nekem vakrepülés közben a műszereket kellett néznem, így nem értem rá még kifelé is nézegetni. A percek ólomszárnyakon repültek, s akövetkező félóra életem egyik legnehezebb félórája volt. Végre lassan, mégis világosodni kezdett a felhő. Már 2500 méter felett jártunk, amikor lyukak támadtak benne, s a szakadozott felhőrongyon keresztül, kopár sziklagerincet pillantottunk meg közvetlenül magunk alatt, melynek a tetején hosszú zegzugos, szakadozott sötét vonalsorok látszottak. Az első világháború sziklába vájt lövészárkai és erődvonalai, ahol apáink 4 éven keresztül védték hősiesen az ezeresztendős szent országhatárt az oroszok irtózatos túlerejével szemben.
