Magyar Szárnyak, 1982 (11. évfolyam, 11. szám)

Szakonyi István: Egy bevetés története

tájékozódásra alkalmas nagyobb lakott helyet vagy legalább valami jellegzetesebb terepalakulást. Térképünk szerint a folyó nem lehetett más, mint a Prut.

A felhőalapot szinte súrolva repültem tovább délkelet felé a folyó nyugati oldalán, hogy oldalról alaposabban szemügyre vehessük az utat, amelyen erős volt a forgalom. Nagy meglepetéssel láttam, hogy az úttest teljes szélességét kihasználva a csapatok és gépjárművek mind egyirányban, dél felé mozogtak. A bal oszlopban rengeteg tank és gépvontatású löveg is volt, amelyek együtt mozogtak a gyalogsággal.

Ezek nem magyarok — állapítottam meg magamban, mert a mi csapatainknak nincs ennyi tankjuk és nem is németek, mivel azoknak meg a tábori színük sötét palaszürke. Oláhok sem lehetnek, fűztem tovább a gondolataimat, mert a románoknak világos spenótzölt színű a ruhájuk, jóval világosabb, mint a magyaroké. Ezeknek a csapatoknak és járműveknek viszont ott lent jellegzetesen barnás-zöld tábori színe volt.

“Oroszok!” — döntöttem el végleg magamban és tévedésről szó sem lehetett, ilyen alacsony repülési magasságból.

"De, hogy lehetnek itt szovjet csapatok, amikor azok innen jóval északabbra éppen visszavonulóban vannak? Legalábbis az eligazításunk alkalmával kapott földi helyzetismertetés szerint” — töprengtem tovább magamban.

"Oroszok!” — kiáltottam előre Csere Zolinak, aki először mosolyogva rázta a fejét, de aztán alaposabban szemügyre véve a csapatokat mostmár elkomolyodva ő is igent biccentett a fejével.

“Itt valami nincs rendben. Valami váratlan új fordulat állhatott elő a harchelyzetben. Úgylátszik meglepetésszerű orosz frontáttörés történt itt valahol déli irányba, Besszarábia felé" — állapítottam meg.

“De mit tudnánk itt csinálni egyedül, egyetlen bombázógéppel, egy egész hadsereggel szemben?” — gondolkodtam tovább.

Ekkor, vagy 2 kilométer távolságban előttünk, hirtelen egy jókora, többnyílású vashíd tűnt fel a folyón keresztbe, amelyen át az úttest és a vasút átváltott a folyóvölgy innenső, nyugati oldalára

Csere Zoltán

“Itt a megoldás — Deus ex machina” — villant fel bennem.

“Bombázáshoz előkészülni, bombaajtókat kinyitni és két bomba ledobásával állapítsd meg a napi viszonylatot, utána visszafordulok és összdobás a hídra!” — adtam ki röviden a tűzparancsot a megfigyelő tisztnek.

Csere hadnagy meglepetten kapta föl a fejét, hiszen az eligazításunk úgy szólt, hogy “bármilyen katonai vonatkozású célpont bombázható, kivéve a vasúti- és közúti-hidak”. A parancs be nem tartásáért, illetve megtagadásáért pedig tudvalévőén hadbíróság jár. Ezért csak annyit válaszolt: “írásban kérem a parancsot. ”

Mivel a jelen helyzetben, ellenség felett, gépvezetés közben, ez technikailag aligha volt kivihető, ezért bekapcsoltam a rádiót, hogy a gép többi személyzete is tanúja legyen amikor megismételtem a híd bombázására vonatkozó parancsomat.

"Igenis!” — volt a rövid, katonás válasz ugyancsak rádión keresztül és mostmár Csere hadnagy a bombaajtókat feltárva a célzókeret fölé hajolt. A szükséges vetési elemeket pillanatok alatt beállította, majd az oldalkormány finom irányítását is átvette. Időnként parányi mozdításokat éreztem a lábkormányon, amikor a finom korrekciókat végezte és a rárepülési irányomat helyesbítette.

A hidat már eltakarta előlem a gép orra, s a következő pillanatban

süvöltve tűnt el a mélyben két darab 100 kilós bomba, amelynek a robbanási helye fogja megadni részünkre az ún. “napi viszonylatot”, azaz a célpont felett tapasztalható széleltérítést.

A dobás után teljes gázt adtam a motoroknak és behúztam a fejünk felett húzódó felhórétegbe; majd pontosan 5 percig délkeleti irányban repültem tovább. Utána szelíd 180 fokos kanyarodóval visszafordultam, miközben másodpercnyi pontossággal ellenőriztem a repülési időt, majd újabb 5 perces repülés után mostmár visszafelé, északnyugatnak repülve, óvatosan kicsúsztam a felhőből.

A legkritikusabb pillanatok következtek, mert a próbadobással alattunk, riasztva lett az egész armádia és mi mindössze ezer méteren voltunk csak, az összes földi- és légelhárító tüzeszközök legkedvezőbb hatáskörzetében.

Amikor a felhők eloszlottak alattunk, a hidat közvetlen a repülési irányunkban, előttünk láttam. De csodálatosképpen egyetlen lövést sem kaptunk alulról. Mi történt? — talán nem robbantak fel a bombáink? Néha bizony ez is előfordul, különösen, ha puha földbe vagy iszapos talajba esnek. Érdeklődve figyeltem lefelé, hogy látszik-e a két bombánk robbanási helye? Igen, az egyik becsapódási helye jól látszott, közvetlenül a part felőli hídpillér lábánál a vízben. A találat helyén hatalmas, sötétszínű iszapfolt terjengett a víz világos tükrén.

S a másik? Szinte hinni sem akartam a szememnek, mert a híd jó darabon, körülbelül a harmadáig a vízberogyva hevert. Figyelmeztetőül alaposan megráztam a kormányt, hogy Zoli a többi bombát is le ne hajítsa, majd hirtelen fordulóba dobtam a gépet, hogy oldalról jobban láthassunk le. Semmi kétség, mert a híd alattunk valóban rombolva volt. Egyetlen ember vagy jármű sem volt már rajta, csak a környékén nyüzsögtek a szerteszét fejvesztetten menekülő csapatok, mint a hirtelen megzavart hangyaboly.

Csere Zoli felém kacagott és örömében földhöz vágta a térkép tömbjét: "Itt bizony sikerült alapos munkát végeznünk!”

Úgy látszik a híd alá volt aknázva, s a másik bombánk a robbantó töltetet érte. Különben teljesen meg-61