Magyar Szárnyak, 1982 (11. évfolyam, 11. szám)

Szakonyi István: Egy bevetés története

Az égen elszórtan jókora bárány­felhők úsztak, jeléül annak, hogy a talaj erős felmelegedésétől légzsá­kokkal van tele a levegő. Hát “gö­röngyös” is volt tőlük az égi út az biz­tos, úgyhogy időnként majd a nyel­vünket haraptuk el egy-egy váratlan, nagyobb zökkenőnél. Az 1500 mé­teres magasság elérése után kezdett csendesebb lenni a levegő. Nyíregy­házán túl pedig, a Kárpátok előte­réhez közeledve egyre jobban össze­záródtak a felhők. Csap felett rövid zivatar csapott le ránk. A patakzó esőben néhány percre elsötétült körülöttünk min­den, csak a villámok lobogtak vakí­tó, rőt fénnyel. Utána ismét napsu­gárban repültünk tovább, tündéri szép felhőtenger felett. Majd rövidesen újabb záporon húztunk át. Amikor első ízben repültünk ke­letre Stanislaut bombázni, még nem tudtuk, hogy a Kárpátok gerincvo­nulata milyen félelmetes időjárási választóvonalat képvisel. Én már jó­­néhányszor átrepültem az Alpokat Itália felé és vissza, de még egyszer sem tapasztaltam, hogy a jóval ma­gasabb Alpok fölött olyan súlyos re­pülési akadályt jelentett volna az időjárás, mint itt a Kárpátokban. És utólag, mostmár egyáltalán nem csodálkozom azon, hogy a Lengyel Légiforgalmi Társaságnak miért esett le olyan sok gépe a Kárpátok felett. Ilyen gondolatok jártak a fejem­ben, mialatt ugyancsak keményen kellett markolnom a kormánykere­ket, mert a vihar mint könnyű pely­­het emelgette és dobálta hatalmas gépünket. Rövidesen már a harma­dik zivatarnál tartottunk. Ezúttal azonban, a nyár közepe ellenére is, hóviharba kerültünk. A hópelyhek, mint fehér gyapjúfonalak szaladtak el gépünk mellett. A rádiósunk Bán­­kúty János őrmester és a repülőgép szerelője Mester József szakaszvezető, otthagyták géppuskáikat és előrejöt­tek a pilótaüléshez. Miközben erősen kapaszkodtak a törzsmerevítő csö­vekbe, mellettem állva nézték, ho­gyan birkózom a nagy géppel. Kint —20Celziustmutatott a hőmérő, s a többiek, teveszőr béléses bőrruhá­ban is dideregtek — rólam meg sza­kadt a veríték. Nemsokára a hóviharon is átsza­ladtunk és mostmár mozdulatlan, csendes, vizes ködfelhőben repül­tünk tovább. A túlhűlt, hideg repü­lőgép szárnya hirtelen elkezdett de­­resedni s rövidesen vékony jégréteg borított be mindent, ami időnként puskalövéshez hasonló csattanással vállott le a szárnyakról. Kellemetlen és idegesítő érzést keltett bennünk a jegesedés, ezért emelkedéssel próbál­tam mielőbb kikerülni a veszélyes zónából. Sok, utólag megmagyarázható balesetet okozott már a hirtelen je­gesedés, amely néha percek alatt mázsaszámra rakódik rá a gépre és a kormányszervekre. Minden bizony­nyal, legnagyobb részt a jegesedés számlájára kell írnunk annak a 28 magyar és német repülőgépnek a le­zuhanását is, melyeket a 2. világhá­ború három évében, a Kárpátok magyar szakasza fölött elveszítet­tünk, s amelyekre sohasem találtak a balesetkivizsgáló szervek egyéb ma­gyarázatot, mivel az alattomos jég, később gyorsan elolvadván, semmi látható nyomot nem hagyott maga után. Úgy látszik sikerült a jegesedési zó­nán is simán ttúljutnunk, mert rövi­desen ismét szélmentes, mozdulatlan felhőben repültünk tovább. Az órám szerint körülbelül, most repülhet­tük át a Kárpátok gerincén húzó­dó, ezeresztendős történelmi magyar határt. Ebben a pillanatban az egyik hátsó géppuskám jókora sorozatot eresztett meg. Meglepetésemben ha­talmasat nyomtam a gép kormá­nyán, hogy zuhanó siklással kivon­jam magunkat a felhőben véletlenül reánk bukkant ellenséges vadász tűz­­köréből. Csere Zoltán hadnagy, megfigyelő tiszt, aki eddig békésen nézegette a térképet mellettem a jobb pilóta ülésben, most a lövések hangjára káprázatos ügyességgel, valóságos tigris ugrással vetette előre magát, a műszerfal alatt lévő kis nyí­láson át a gép orrában lévő géppus­kához. Azt hiszem, hogy ezt a művé­szi mutatványt még 10 éves gyakor­lat után sem tudná mégegyszer meg­ismételni ilyen tökéletesen. A lövések nem folytatódtak. Úgy látszik sikerült lerázni magunkról váratlan támadónkat. Ekkor Mester Jóska előrejött és bűnbánó arccal je­lentette, hogy ő lőtte ki a sorozatot, mert a géppuskáját próbálta ki — az előírásoknak megfelelően — csak éppen megfeledkezett róla ezt előre bejelenteni — az előírásokkal ellen-60 tétben. — Éppen hozzákezdtem a föl- és lemenő rokonsága részletes felsorolásához, amikor váratlanul újabb zivatarba kerültünk, ezúttal a változatosság kedvéért — jégesőben. A páncélablak üvegén és a szárnya­kon siketítően pattogott a jég, mi­közben a különböző irányú széllöké­sek ismét alaposan össze vissza do­báltak bennünket. “Még csak az északi fény és a tor­nádó hiányzik” — gondoltam ma­gamban, s akkor teljessé lesz a mete­­rológiai tünemények sorozata a mai repülés alkalmával, de az eddig ta­pasztaltak után ezekre is felkészül­tem már. Persze, a bombákkal agyon ter­helt öreg Caproninknak nem nagyon tetszett ez az újabb fordulat, amikor egyik percben az emelkedésmérő mutatója úgy szaladt fölfelé, mintha a legmodernebb vadászgépben ül­nénk, a következő percben meg úgy süllyedtünk lefelé, hogy az zuhanás­nak is beillett volna. Azért ez a jég-zivatar sem tartott tovább, mint az előzőek, s így rövi­desen ismét nyugodtabb légköri vi­szonyok közt repültünk tovább. Siklani kezdtem. A felhők helyen­ként kezdtek szétszakadozni és alat­tunk mindenfelé hatalmas erdősé­gekkel borított hegyhátakat és mély szurdok-völgyeket láttunk. Emberi településnek vagy tájékozódásra al­kalmas, jellegzetesebb terep-pont­nak egyelőre még nyoma sem volt. Csere Zoli szorgalmasan böngészte a térképet elől a gép orrában és én magam is, ugyancsak meresztgettem a szemem, hogy megállapítsam va­jon hol lehetünk? A repülési irányvonalunkat az iránytűn igyekeztem a zivatarövben való átrepülés alkalmával is megtar­tani, de a különböző irányú viharos szelek minden bizonnyal alaposan eltérítettek bennünket az eredetileg választott Kolomea-Zalescsiki repü­lési útvonaltól. Még lejjebb ereszkedtem. Már csak 1000 méteren voltunk, de Ko­­lomeát sehol sem láttam, pedig az órám szerint most kellett volna föléje érkeznünk. Ehelyett egy jókora ka­nyargós folyót pillantottam meg. A szűk völgyben, a folyóval párhuza­mosan a bal parton út és vasútvonal haladt. Ősi repülő szokás szerint te­hát ráültem a déli irányba haladó vasútvonalra, amely mellett minden bizonnyal rövidesen találunk majd

Next

/
Thumbnails
Contents