Magyar Szárnyak, 1982 (11. évfolyam, 11. szám)
Szakonyi István: Egy bevetés története
Az égen elszórtan jókora bárányfelhők úsztak, jeléül annak, hogy a talaj erős felmelegedésétől légzsákokkal van tele a levegő. Hát “göröngyös” is volt tőlük az égi út az biztos, úgyhogy időnként majd a nyelvünket haraptuk el egy-egy váratlan, nagyobb zökkenőnél. Az 1500 méteres magasság elérése után kezdett csendesebb lenni a levegő. Nyíregyházán túl pedig, a Kárpátok előteréhez közeledve egyre jobban összezáródtak a felhők. Csap felett rövid zivatar csapott le ránk. A patakzó esőben néhány percre elsötétült körülöttünk minden, csak a villámok lobogtak vakító, rőt fénnyel. Utána ismét napsugárban repültünk tovább, tündéri szép felhőtenger felett. Majd rövidesen újabb záporon húztunk át. Amikor első ízben repültünk keletre Stanislaut bombázni, még nem tudtuk, hogy a Kárpátok gerincvonulata milyen félelmetes időjárási választóvonalat képvisel. Én már jónéhányszor átrepültem az Alpokat Itália felé és vissza, de még egyszer sem tapasztaltam, hogy a jóval magasabb Alpok fölött olyan súlyos repülési akadályt jelentett volna az időjárás, mint itt a Kárpátokban. És utólag, mostmár egyáltalán nem csodálkozom azon, hogy a Lengyel Légiforgalmi Társaságnak miért esett le olyan sok gépe a Kárpátok felett. Ilyen gondolatok jártak a fejemben, mialatt ugyancsak keményen kellett markolnom a kormánykereket, mert a vihar mint könnyű pelyhet emelgette és dobálta hatalmas gépünket. Rövidesen már a harmadik zivatarnál tartottunk. Ezúttal azonban, a nyár közepe ellenére is, hóviharba kerültünk. A hópelyhek, mint fehér gyapjúfonalak szaladtak el gépünk mellett. A rádiósunk Bánkúty János őrmester és a repülőgép szerelője Mester József szakaszvezető, otthagyták géppuskáikat és előrejöttek a pilótaüléshez. Miközben erősen kapaszkodtak a törzsmerevítő csövekbe, mellettem állva nézték, hogyan birkózom a nagy géppel. Kint —20Celziustmutatott a hőmérő, s a többiek, teveszőr béléses bőrruhában is dideregtek — rólam meg szakadt a veríték. Nemsokára a hóviharon is átszaladtunk és mostmár mozdulatlan, csendes, vizes ködfelhőben repültünk tovább. A túlhűlt, hideg repülőgép szárnya hirtelen elkezdett deresedni s rövidesen vékony jégréteg borított be mindent, ami időnként puskalövéshez hasonló csattanással vállott le a szárnyakról. Kellemetlen és idegesítő érzést keltett bennünk a jegesedés, ezért emelkedéssel próbáltam mielőbb kikerülni a veszélyes zónából. Sok, utólag megmagyarázható balesetet okozott már a hirtelen jegesedés, amely néha percek alatt mázsaszámra rakódik rá a gépre és a kormányszervekre. Minden bizonynyal, legnagyobb részt a jegesedés számlájára kell írnunk annak a 28 magyar és német repülőgépnek a lezuhanását is, melyeket a 2. világháború három évében, a Kárpátok magyar szakasza fölött elveszítettünk, s amelyekre sohasem találtak a balesetkivizsgáló szervek egyéb magyarázatot, mivel az alattomos jég, később gyorsan elolvadván, semmi látható nyomot nem hagyott maga után. Úgy látszik sikerült a jegesedési zónán is simán ttúljutnunk, mert rövidesen ismét szélmentes, mozdulatlan felhőben repültünk tovább. Az órám szerint körülbelül, most repülhettük át a Kárpátok gerincén húzódó, ezeresztendős történelmi magyar határt. Ebben a pillanatban az egyik hátsó géppuskám jókora sorozatot eresztett meg. Meglepetésemben hatalmasat nyomtam a gép kormányán, hogy zuhanó siklással kivonjam magunkat a felhőben véletlenül reánk bukkant ellenséges vadász tűzköréből. Csere Zoltán hadnagy, megfigyelő tiszt, aki eddig békésen nézegette a térképet mellettem a jobb pilóta ülésben, most a lövések hangjára káprázatos ügyességgel, valóságos tigris ugrással vetette előre magát, a műszerfal alatt lévő kis nyíláson át a gép orrában lévő géppuskához. Azt hiszem, hogy ezt a művészi mutatványt még 10 éves gyakorlat után sem tudná mégegyszer megismételni ilyen tökéletesen. A lövések nem folytatódtak. Úgy látszik sikerült lerázni magunkról váratlan támadónkat. Ekkor Mester Jóska előrejött és bűnbánó arccal jelentette, hogy ő lőtte ki a sorozatot, mert a géppuskáját próbálta ki — az előírásoknak megfelelően — csak éppen megfeledkezett róla ezt előre bejelenteni — az előírásokkal ellen-60 tétben. — Éppen hozzákezdtem a föl- és lemenő rokonsága részletes felsorolásához, amikor váratlanul újabb zivatarba kerültünk, ezúttal a változatosság kedvéért — jégesőben. A páncélablak üvegén és a szárnyakon siketítően pattogott a jég, miközben a különböző irányú széllökések ismét alaposan össze vissza dobáltak bennünket. “Még csak az északi fény és a tornádó hiányzik” — gondoltam magamban, s akkor teljessé lesz a meterológiai tünemények sorozata a mai repülés alkalmával, de az eddig tapasztaltak után ezekre is felkészültem már. Persze, a bombákkal agyon terhelt öreg Caproninknak nem nagyon tetszett ez az újabb fordulat, amikor egyik percben az emelkedésmérő mutatója úgy szaladt fölfelé, mintha a legmodernebb vadászgépben ülnénk, a következő percben meg úgy süllyedtünk lefelé, hogy az zuhanásnak is beillett volna. Azért ez a jég-zivatar sem tartott tovább, mint az előzőek, s így rövidesen ismét nyugodtabb légköri viszonyok közt repültünk tovább. Siklani kezdtem. A felhők helyenként kezdtek szétszakadozni és alattunk mindenfelé hatalmas erdőségekkel borított hegyhátakat és mély szurdok-völgyeket láttunk. Emberi településnek vagy tájékozódásra alkalmas, jellegzetesebb terep-pontnak egyelőre még nyoma sem volt. Csere Zoli szorgalmasan böngészte a térképet elől a gép orrában és én magam is, ugyancsak meresztgettem a szemem, hogy megállapítsam vajon hol lehetünk? A repülési irányvonalunkat az iránytűn igyekeztem a zivatarövben való átrepülés alkalmával is megtartani, de a különböző irányú viharos szelek minden bizonnyal alaposan eltérítettek bennünket az eredetileg választott Kolomea-Zalescsiki repülési útvonaltól. Még lejjebb ereszkedtem. Már csak 1000 méteren voltunk, de Kolomeát sehol sem láttam, pedig az órám szerint most kellett volna föléje érkeznünk. Ehelyett egy jókora kanyargós folyót pillantottam meg. A szűk völgyben, a folyóval párhuzamosan a bal parton út és vasútvonal haladt. Ősi repülő szokás szerint tehát ráültem a déli irányba haladó vasútvonalra, amely mellett minden bizonnyal rövidesen találunk majd