Magyar Szárnyak, 1982 (11. évfolyam, 11. szám)

Tilos repülések, gyanús leszállások

gyek én a pokol fenekére is!” Egyet lépett előre és kettőt hátra. A néném kérlelte, úgy, ahogyan az illik. Az asszonyok láthatták, hogy ő mindent megtett. Egy ideig csendesen szemléltem a látványt. Tudtam, hogy minden jelenetet el kell raktároznom az emlékezetemben, mert olyan események zajlanak le előttem, amelyekre még nagyapa koromban is vissza kell emlékeznem. Végülis betuszkoltam bátyámat a gépbe. Elrendeztem hosszú lábait.

Elstartoltunk. Rám szól, hogy lassan az agarakkal! Nagy kört írtunk le a falu felett. Megnéztük a tengeri (kukorica) törést, ami akkor történt a tanítói földeken, majd elhúztunk a nép előtt. Körülbelül öt méter magasan repültünk el a csendőrök által hosszú “arcvonalban” tartott tömeg előtt. Nagybátyám olyan kézmozdulattal integetett nekik, mint azt Rommel tette, amikor a sivatagi csapatai fölött elrepült. Ezt megismételtette velem. A harmadik “ünnepélyes” elhúzás után — miután nem voltam hajlandó még egyszer ezt megismételni — leszálltunk. Bátyám és néném átölelték egymást. A falu helyeslőleg tudomásul vette ezt. Majd körülfogták az “öreget” (még ötven alatt lehetett) és elmondatták vele, hogy mit látott, hogy milyen érzés volt.

Kikapcsoltam a gépet és néztem szeretett falumnak a népét. Alig három éve szabadultak fel a román megszállás alól. Most itt lehettem velük, mint közülük való magyar repülő. Nagy érzés volt.

Közben megkezdtük az ajándékok bepakkolását. Elterjedt a hír, hogy a “pilótások” bolettára étkeznek Debrecenben. Hozták az ajándékokat. Friss szőlő, körte, alma, frissen bántott zöld dió (kedvenc csemegém; hizlal!) és egy kis “demizson” bor; egy mázolatlan cserép ibrikben szilva lekvár (másik kedvencem), egy sonka, füstölt szalonna és egy stanicliban rácsos túrós tészta, kaporral. Megköszöntem, beszálltam és indítani akartam. A gép nem indult. Minden hajam szála az égnek meredt a tábori sapkám alatt. Kiszálltam. Kértem egy csavarhúzót. A helyi fogász, aki oldalkocsis motorkerékpárján jött a legelőre, előhozta a “srófhúzót”. Leszedtem a porlasztónál a borító lemezt, hogy hátha okosabb leszek, hátha látok valamit. Közben a fogász barátom érdeklődött.

“Mennyit eszik ez a masina? — kérdezte. Megmondtam. “Ez nekem fél évre is elég volna” — mondta. Minden mondatunkat megismételt, a “nép” felé fordulva. Közben hallom, hogy valaki mondja, hogy a Józsika (ez én voltam) a géphez is ért.

‘Most segíts meg, sose többet” fohászkodtam. Kifújtam a porlasztót. A gép megindult. Nagy üdvrivalgás közepette elstartoltam. Végighúztam az “arcvonal” felett, integettem és eláradó szeretettel néztem gyerekkori pajtásaim, szomszéd nénik és bácsik, és a mezítlábas gyerekhad kisebbedő képét.

Debrecenben leszálltam. Motorom leállt a kiguruláskor. A benzinóra még fele tankot mutatott, de a

benzin-tank üres volt. A tilosban járó pilóták védőszentje velem volt.

Péterdi “Dorka” vakargatta a fejét, hogy mi lett volna, ha... Megettük és megittuk a “szállítmány” nagyrészét. Elmondtam kalandjaimat a társaság nagy derültsége közepette. Este a Pál Sörözőben folytattuk.

Utóirat\ Egy év múlva elfoglalták Székelyhídat az oroszok és a románok. Vitéz Kálmándy István kisebbségi tanító, a magyarok alatt tanfelügyelő, tartalékos főhadnagy, a székelyhídi temetőben alussza örök álmát. A domboldalon lévő sírhelyről látni lehet a legelőt. Három és fél évtized után hazalátogattam. Zokogva öleltem át a sírkövet.

Egyedül voltam az emlékeimmel.

Dómján őrmester mögé “beült” egy Mustang. Nem sikerült lerázni. A Mustang mindent bele adott. Lőtt mindennel. Dómján igyekezett a páncél mögött összehúzódni olyan kicsire, amilyenre csak azok tudnak összehúzódni, akiket céltáblának használnak.

A lövések abbamaradtak. Kis idő múlva megjelent a Mustang a Messer mellett egészen közel és a Mustang pilótája mutogat hátra. Dómján meglepetve bámul, majd hátranéz és látja, hogy a gépe erősen füstöl. A Mustang pilóta int, hogy ugorjon. Dómján kászálódni kezd. Az amerikai helyeslőén bólogat.

Dómján ugrik. A gazdátlanná vált Messer felágaskodik és leveri a Mustangot.

(Ezek után minden további szó felesleges...)

Nyemetz János kiugrott égő gépéből. Az ejtőernyőn lógott, amikor az ellenséges gép több rácsapást végzett a tehetetlenül lógó pilótára. Földet ért. Másnap sérüléseibe belehalt. Halála előtt jegyőkönyvbe mondta az eseményeket.

(Ezekhez nem kell kommentár...)

Tóth “Drumi” lelőtt egy Lightninget Pápa légterében. Pillanatok múlva Drumit is lelőtték. Mindketten kiugrottak és egymástól nem messze értek földet. A pápai repülő-56

térről, ahol mindezt látták, gépkocsit küldtek ki értük. Előbb Drumit szedték fel, majd megtalálták a sértetlen amerikait. Drumi kezet nyújtott az amerikainak. Ezt valaki lefényképezte. A pápai tiszti étkezdében Drumi megvendégelte az amerikait. Jelbeszéddel, később tolmácscsal elbeszélgettek és ittak egymás egészségére.

A fénykép valamelyik parancsnokságon (nem repülő parancsnokságon) nagy felháborodást keltett. Ellenséggel való fraternizálást hangoztattak.

A továbbiakban idézem Tóth Drumi parancsnokát, vitéz Heppes Aladár alezredest. “A Légierő Parancsnokságtól igazolásra való felszólítást kaptam a fényképpel kapcsolatosan. Lévén gyerekkoromtól katona, hivatkoztam arra, hogy a magyar katonaság történetében a lovagias magatartás mindig ismert volt és ezt a tradíciót ma különösen a repülő fegyvernem képviseli, mert a levegőben még mindig előfordulnak párharcok. Ez esetben is egyéni párharccal állunk szemben, ahol a magyar pilóta lovagiasan üdvözölte legyőzött, fegyvertelen ellenfelét. Ezt a szellemet a vadászosztálynál, mint parancsnok én képviselem, és amíg parancsnoki képességeimben való bizalom alapján ezt a megbízatást megtarthatom, továbbra is képviselni fogom. Választ nem kaptam."

(Ehhez sem kell kommentár.)