Magyar Szárnyak, 1982 (11. évfolyam, 11. szám)

Tilos repülések, gyanús leszállások

csendőr-őrsőt, értesültek a leszállásról, egy járőr már útban is van. Idősebb törzsőrmester a vezető, kinek figyelmét megpróbálom lekötni színes előadásommal a kényszerleszállás okáról és annak körülményeiről, nem szólván egy szót sem eltűnt utasomról. (Micsoda égbekiáltó naivitás volt azt képzelnem, hogy egy tapasztalt magyar csendőr előtt ilyen feltűnő körülmény — márminthogy egy szép fiatal asszony rövidlejáratú égből pottyanása — titokban maradhat!) — Kérek tőle őrséget a gép mellé és beszállásolást egy éjszakára.

Másnap reggel a falusi fiatalságnak legalább 30 tagja várja már gépem körül a számukra nem mindennapos eseményt, egy gép felszállását legelőjükről. Az intelligens csendőrtizedest beültetem a pilótaülésbe, tennivalóját gondosan elmagyarázom, a fiatalság közül vagy tizenkettővel a gépet jól lefogatom és a légcsavarral a motort magam rántom be, ezt másra bízni nem merem.

Otthon Béla bácsi és Kelemen János egy kis fejcsóválással ugyan, de jóindulatú elnézéssel fogadnak, másnap reggel azonban kitör a balhé: “Te mi a fenét csináltál? Ezredkihallgatásra vagy rendelve!' — kérdi és közli Béla bácsi. Történetemet hallván, nem sok jót jósol nekem a közeljövőre.

Az ezr edkihallgat ás katonás rövidséggel zajlik-. Fráter Tibor elibém lép, én jelentkezem, s ő:

“Hadnagy úr, vasárnap délután az időjárási viszonyok miatt Leányvár község mellett kényszerleszállt?''

“Igenis."

“Hadnagy úrnak egy női utasa is volt?!'

“Igenis. ”

“Ki volt a hölgy?''

“A feleségem.”

“Hadnagy urat harminc nap szobafogsággal fenyítem, a fenyítés helye a repülőtér őrépületének hátsó vendégszobája, a fenyítés kezdete ma déli 14 órakor. Végeztem!'

Tudatosan gyors intézkedésével hogy milyen jót tett velem, azt már másnap megtudom, amikor is egy hadbíró százados érkezik meg Pestről a Légierőktől, hogy engem kihallgasson és azzal a csendes utasítással, hogy a hadbírói eljárás végén engem más fegyvernemhez való áthelyezésre ítéljen. — Egyazon vétségért csak egy fenyítést lehet kiszabni-, ezért sietett Fráter Tibor engem fényűvé megmenteni és ezért távozott dolgavégezetlenül a hadbíró százados.

“A Falu Pilótája”

Befejeztük a távolfelderító harckiképzést Budaörsön és lövészetre Debrecenbe települtünk. Mi (öt személyzet) lettünk volna hivatottak a frontalakulatunk veszteségeinek a pótlására.

Befejeztem a személyzetemmel a lőgyakorlatokat és a startvonalon unatkoztam. Brilliáns ötletem támadt. Haza kellene repülnöm a “második otthonomba” egy kis borért, sonkáért, friss szőlőért.

Péterdi “Dorka” főhadnagy volt a parancsnokunk. Elmondtam neki, hogy szeretnék hazerepülni a nagybátyám falujába a Storch-al (futárgép).

“Tudod, hogy legutóbb mi történt, amikor a Storch-al hazamentek.” Tudtam, hogy mi történt. Leszálláskor a káposztásban kilyukadt az egyik kerék. Szalmával kitömték és úgy szálltak fel vele. Budaörsön a reptéren, a legszélén leszálltak, kiszedték a szalmát a kerékből és úgy tettek, mintha ott történt volna a gumi-defekt.

Akkoriban még nagy rábeszélő készséggel rendelkeztem. Megkaptam a Storch-ot.

“A hadnagy úr repülje be a Storch-ot, Debrecen, Érmihályfalva- Székelyhíd útvonalon. Ha baj lenne, igyekezzen Székelyhídon a románok által is szükségleszállóhelynek használt legelőn leszállni.” — szólt a parancs.

Elstartoltam. Na most megrepültetem “öreg” nagybátyámat, gondoltam. Székelyhídon volt igazgatótanító, tartalékos baka főhadnagy. A gyalogság volt az ő szemében is a fegyvernemek királynője; a repülőket nem tekintette komoly katonáknak. Ezt több ízben is tudtul adta.

Megsturcoltam a házat, már amennyire a Storch-al sturcolni lehet. Biztonság kedvéért mégegyszer elhúztam a ház felett. Az udvarban a tyúkok pánikba estek, a kutya a góré alá bújt, a háznép kiszaladt. Amikor meglátták, hogy a kertek alatti legelőn leszáll a gép, elkezdtek futni a géphez. Elől futott a Bátyuskám. Nagy ember volt, bírta az iramot. Irmus néném követte. Tisztes távolságban mellette loholt a székelyföldi kis cseléd. A krumpli-sorokban néha megbotlottak és elestek, de végül is elérték a gépet. Nagy ölelkezéssel örültünk egymásnak. A kis Julisnak is meghúztam a copfját.

Közben egyre szaporodott a “nézőközönség”. Egyik leventét megbíztam, hogy menjen a csendőr őrsparancsnokhoz és jelentse, hogy Ormay hadnagy úr kényszerleszállt és őrséget kér. Két leventét megbíztam a gép őrzésével. Mi bevonultunk a fél falu kíséretében a verandára. Megetettek a déli rántott csirke maradékával, megittam a kedvenc hordómból frissen “lopózott” (lopóval szívott) egy-két pohárkával és kivonultunk a géphez.

Ott volt az őrsparancsnok két csendőrrel, akik senkit sem engedtek a gép közelébe. Az őrsparancsnok háborús rokkant volt. Ápoltam vele a barátságot az elmúlt évek folyamán nemcsak azért, mert nagyon rendes, közszeretetben és tiszteletben álló ember volt, hanem azért is, mert tudtam, hogy egyszer szükségem lesz rá, ha itthon kell majd “kényszerleszállnom”. Régen megígértem neki, hogy egyszer megrepültetem. Lekezeltünk.

“Na, öregem, szálljon be” mondtam hangosan.

Mellém jött és szinte suttogva mondta, hogy neki családja van.

“Tudom” súgtam vissza. “Isten éltesse őket sokáig... csak nem hagy szégyenben?” — kérdeztem.

Betuszkoltam a gépbe és felszálltunk. Leírtunk egy kört a falu felett, megmutattam a csendőrőrs épületét. Élvezte a repülést. Leszállás előtt elhúztunk a “nép” feje felett és vagy száz méterről a géppel “liftelve” (majdnem egyhelyben való siklás) leszálltunk. Tiszthelyettes bajtársam megkönnyebbülten szállt ki a gépből. Körülvették. Kérdezték, hogy milyen érzés volt.

A “közönség” nagyobbik része el volt foglalva az előttük lezajló dráma szemlélésében. Nagybátyám kétméteres alakja messze kimagaslott. Előtte, kezét kérlelően fogva, állt Irmus néném.

“Pistukám, gondold meg” — ismételte.

Bátyám kihúzta magát. “Nem félek énl Hadnagy voltam én már Ravaruszkánál. Az öcsémmel elme-55