Magyar Szárnyak, 1982 (11. évfolyam, 11. szám)

Tilos repülések, gyanús leszállások

Tilos repülések, gyanús leszállások,

HOMÉR IMRE szkv. őrnagy

Gyanús kényszerleszállás

Avatásom után, 1935 őszén bevonultam a szombathelyi replőtérre. A Békássy (Ernő) századba kerültem. Az idősebb tisztek elfoglalták a pilóta beosztásokat, így minket fiatalokat megfigyelőnek osztottak be.

Egy szép őszi napon parancsot kaptam, hogy Galgóczy őrmesterrel, futár-szolgálatban, egy Heinkel He-22-essel Kaposvárra kell repülnünk. Ekkor ez még hadigép volt. Elkészítettem az előírt navigációs vázlatokat és számításokat, ahogy azt a Lase Il-őn tanultuk. Délelőtt 10-kor szálltunk fel. A Balatonig minden símán ment. A Balaton közepe felett voltunk, amikor a motor durrogni kezdett, kihagyott és “köhögött”. Galgóczy hátrafordult és jelentette, hogy le kell szállnunk. Rossz a motor, mondta.

Zöldfülű repülő voltam, akkor még nem gyanakodtam semmire. A Balatont átrepültük és Nikla mellett leszálltunk egy nagy legelőn. Anynyit tudtam Nikláról még a gimnáziumból, hogy itt volt Berzsenyi Dániel ősi otthona. A niklaiak özönlöttek a legelőre. Két bácsika, akik a közelben dolgoztak, ért a géphez legelőször. Nem jöttek közel. Körbejárták a gépet. A szemüket le nem vették rólunk. Végre az egyik megszólalt: “Hát komám, bolond az, aki ebbe beleül.” Egy hintót küldött értünk a Berzsenyi család akkori “feje”. Ezzel behajtattam a postára. Felhívtam Kaposvár repülőterét és segítséget kértem. Ahogy elhagytam a postát, hallok egy gazdát, aki az utcáról kiabált a feleségének: “Anyjuk, hagyd abba a munkát. Egy valóságos repülőgép van a legelőn!”

Amikor visszahajtattam a repülőgéphez, már talán három falu apraja-nagyja ott nyüzsgött. Egymás után kaptuk a meghívásokat ebédre, szállásra. Nehéz lett volna választani. Galgóczy döntött. “Hadnagy úr, én már elfogadtam a niklai tanító meghívását.” — jelentette. Közben megérkeztek a csndőrök és átvették a gép őrzését. A tanító bevitt bennünket lovaskocsival Niklára. Kiderült,

hogy Galgóczy és a tanító rokonok. Csodálatos véletlen, gondoltam még semmit sem sejtve. Javában élveztük a hosszúra nyúló rokoni ebédet, amikor megérkezett Kaposvárról Mersich Adorján főhadnagy egy szerelő részleggel. Átvizsgálták a gépet. Nem találtak semmi hibát. Lemotorpróbáztatták a masinát. Ez is tökéletes volt. Fejcsóválva nézte a pilótát a főszerelő. Ez szeget ütött a fejembe.

Nagy búcsúzkodás után beszálltunk, elstartoltunk és simán hazerepültünk. Nem beszéltem erről senkinek, de az volt az érzésem, hogy az a vagány Galgóczy rokoni látogatásra akart menni és kihasználta az én tapasztalatlanságomat. “A motorhibák kiszámíthatatlanok”, mondta Galgóczy, amikor kérdőre fogtam. Az öreg pilóták fennsőbbségével vigyorgott.

54

vitéz GHYCZY TIHAMÉR

Női utas

Fráter Tibor (ezredes) nevének leírásakor lelki szemeim elé áll száraz alakja. Látom jóindulatúan, szinte mosolygósán néző szemeit, és hallom hűvösen tárgyilagos hangját, mellyel tiszti életem első és egyben egyetlen fenyítését rója ki rám.

Avatásom után 1937 szeptemberében Tapolcára helyeztek a 3./2. bombázó századhoz (Ju. 86), ahol akkor még az ezredparancsnokság is székelt, Fráter Tibor vezetése alatt. Kazay Kálmán őrgy. volt az osztályparancsnok és az események időpontjában, 1939-ben Vitán Béla százados volt századparancsnokom. Abban az időben engedélyezve volt nekünk tiszteknek a weekend-répülés.

Anyám második férje, dr. Hüttl Tivadar debreceni sebészprofesszor volt, kit szinte második apámnak tekintettem. Május végére egy estélyt rendeztek a klinika-telepi nagy villában, melyre három hónapja hites feleségemmel együtt bennünket is meghívtak.

Melindát vonattal előre irányítottam, magam pedig elkértem az egyik Bü. 131-es kétüléses nyitott sport-gépünket és szombaton délelőtt átrepültem Debrecenbe. — Egy jó férj nem szűnik meg a házasságkötés után sem feleségének udvarolni, s így az estély emelkedettebb hangulatában azzal az ígérettel leptem meg Melindát, hogy másnap délután hazarepülök vele Tapolcára. — Indulás előtt felhívtam a reptér-ügyeletes tisztet, megkértem, hogy tolassa ki és motorpróbáztassa le a gépemet, fél óra múlva szeretnék indulni. Rövid igazoltatás után a kapunál rögtön a gép mellé hajtottunk, az ügyeletes szerelők segítségét szépen megköszöntem, de közben a bőrkabátos-fejvédős utasomat már be is segítettem az első ülésbe. Ugrás a helyemre s már ott sem vagyunk. Még egy tiszteletkor a klinika felett s egy tapintatos alacsony-támadás a villa kertjében integető családra, aztán irány Tapolca.

Még Szolnok magasságát sem érjük el, amikor egy beláthatatlan hosszúságú koromfekete viharfront kezd bennünket egyre Északabbra szorítani. A Dunát már O-Buda felett repüljük át, Esztergomot jobbkéz felől hagyjuk, de még Tatabányát sem érjük el, amikor a -viharfront messze előttünk átcsap a Dunán és elzárja előlünk a hazarepülés útját. Nincs más lehetőség, Budaörsön kell leszállanunk; visszafordulok. Igen ám, de közben már a budai hegyeket is elnyelte a sűrű villámlástól szaggatott fekete massza. Kényszer - leszállás itt az egyetlen megoldás, mégpedig minél hamarabb! De hol? Végre Leányvár mellett egy kerek domb lábánál felfedezem a kifli-alakú községi legelőt. Nincs más mód, kanyarban fogunk leszállni, de még előbb két alacsony rárepüléssel félre kell hajtanom a legelésző gulyát. — Alig, hogy kigurulunk s a gépet szélnek fordítva a motort leállítom, nyakunkba szakad egy olyan istentelen jégeső, hogy közel fél órát kuporgunk a szárnyak alatt. Nincs messze a vasúti megálló és a pesti országút. Toronyiránt réten, patakon keresztül odacuppogunk, egy autót lestoppolunk, mely Melindát Pestre viszi.

Hívom telefonon a legközelebbi