Magyar Szárnyak, 1982 (11. évfolyam, 11. szám)

Fáy Ödön: Szagos kimenetelű szerencsésen végződő repülőszerencsétlenség

met saját tennivalóm, hogy Mazzagot sem figyelmeztetem, oldja le az utolsó pillanatban a gondola hátsó felét. Ezt ő tudja és ebben automatikusan bízom is. Ez azért fontos, mert hasraszállásnál úgy deformálódhat a gép teste, hogy semmit nyitni nem tudunk és bennszorulva elégünk. Túl korán sem szabad leoldani, mert nekivágódhat a kormányfelületeknek és a gép orral fúródhat a földbe. Több mint 300 km/h sebességgel fektetem gépünket a talajra, mely pillanattól kezdve a sors vette át kezemből a kormányt, én most már tehetetlen vagyok. Nem is látok, nem is hallok. Ezt azonban nem a földönsurlódás mennydörgésszerű robaja, se nem a betörő fullasztó por okozzák, hanem meggondolatlanságom következtében fejjel vágódom a műszerfalnak és most már a fejemen belül is dübörög. Két karral sem bírom magam hátranyomni. Közelegni érzem már az eszméletvesztés pillanatát, amikor hirtelen teljes csend! Felsőtestemet helyrenyomni még sikerül, de körülnézni már nem, fejem újra a műszerfalon dobog. A földnek egy huppanója feldobott bennünket s vagy 30 métert úszhattunk a levegőben. Végtelenül hosszú időnek tűnik mire végre balra kilendülni érzem a testem. A gép 180 fokot jobbra beperdül és megáll. Feltápászkodom és senkit már a helyén nem látok. A motortűz nem ég csak pislákol, ha ez a kifejezés egyáltalán helyénvaló lenne. A felszántott föld tömény pora elfojtotta zömét. A rádiós ülésén keresztül kiugróm a bal szárnyra, de ott is csak Mazzag nyújtja segítségül kezét, mást nem látok. “Hol vannak a többiek?” — kérdem. — “Vargát a zászlós úr kiugrasztotta, őt magát nem láttam!” Nézünk visszafelé a kb. 400 méteres csúszásunk feltúrt, fémlemez-darabokkal teleszórt nyomvonalán, s vagy 100 méterre tőlünk egy emberi test formáját véljük látni. Odarohanunk. A bizonyosság végleges és borzasztó. Tibor teste külső sérülés nélkül, de teljesen puhára tört csontozattal fekszik előttünk. Utólag átgondolva a magyarázat egyértelmű. Siklásunk közben az égő motor látványa őt annyira kikészíthette, hogy Vargát parancsom ellenére kiugrasztotta. Ebből én semmit sem észleltem. Utána már valószínűleg szabályosan elhelyezkedett a kényszerleszálláshoz. A földhuppanó

hatására újra a levegőbe jutva ő is azt hitte, hogy a gép megállt és a helyéről felállt. Az újra földhöz csapódás tehetetlenségi erő-komponense testét a gép elé dobta, mely maga alá hengerítve megölte Tibort. Segítség itt már nincs. Teljes bizonyosságunk azonban afelől sincs, hogy szovjet, vagy német területen vagyunk-e, azért egy közeli sűrű bokorsor elejéhez rohanunk és abban elbújunk. Kézbevett pisztollyal várjuk a fejleményeket. Csúszásunk irányából a völgy felől először csak néhány emberi fej, majd meztelen felsőtest és végül olyan terepszínű nadrág jelenik meg, melyekből semmi adatot nem nyerünk hovátartozásuk felől. Öten vannak, fegyvertelenek és rögtön nekiesnek a már egyre jobban égő gép nyitott gondolájából szerezni, ami még menthető. Észrevétlenül lerohanjuk őket, s még mindig pisztollyal a kézben németül rájuk ordítok. Pillanatokig csak bámulnak ránk meredten, hiszen inkább négereknek nézünk ki, én ráadásul arcomon végigcsurgó vérrel. Végül is az egyik megszólal — s görögnek a kövek lelkűnkről — németül. Elmondják, hogy 4 km-nyire vagyunk az arcvonaltól, tábornokuk végignézte az eseményeket, Vargához mentőket küldött, a mi égő és porfelhőben eltűnő gépünk felé csak legyintett. — Izgalmunk kissé lecsillapodván, a németekkel folytatott beszélgetés közben tudatosul csak bennünk, hogy egy gép kering folytonosan felettünk. Egyik kísérőm az, aki várta, hogy szükségünk van-e géppuskatűzzel való támogatásra, illetve, hogy mit jelenthet sorsunkról “otthon” Schiller Móninak. Élénk integetéssel jelzem neki, térjen vissza repterünkre. — Számtalan poloskával vívott és csatavesztett éjszaka után másnap reggel megnézzük gépünket, azaz csak a két szárnyvéget és a farkát, a többi porráégett. Délelőtt Sárszegi Tibort katonai dísztemetés keretei között örökre elbúcsúztatjuk s mi kettesben Mazzaggal szomorú szívvel vonatra szállunk. — Vargának az ernyője földetérés előtt éppen csak nyílt, állkapcsa a hasán lévő ejtőernyőcsatlékon tört össze, lábtörés, agyrázkódás és számtalan zúzódás kíséretében. Hadi-, majd honi kórházban teljesen helyreállították.

Amikor most harctéri élményeim leírásának végére érkeztem, két er50

kölcsi kötelességemnek szeretnék még eleget tenni:

Jelen írásommal is maradandó emlékét akarom erősíteni mindhárom hősi halált halt megfigyelőmnek, Pajtás Lászlónak, Vasváry Józsefnek és Sárszegi Tibornak, továbbá Mazzag Lászlónak, aki később Brányi Sándor távirásza lett és vele Me. 210 géppel hallomásom szerint 1944-ben hősi halált halt. Mind az öten példaképei az áldozatkész, lelkes, hősies magyar repülőnek és bajtársnak, kiknek arca és emléke lelkembe felszívódva halálomig bennem él.

Végül az “utolsó szó jogán” fordulok a távoli Ausztráliában élő Herder László bajtársunkhoz. Minden magyar repülő, továbbá a hadviseltek hozzátartozói és leszármazottai nevében is bajtársi szeretettel kérem őt, vegye át tőlem és az írásával még foglalkozó Inokai Andrástól a magyar bombázók emlékiratainak staféta-botját és mindarra legilletékesebb, írja le saját maga és alakulata harctéri élményeit. írja meg úgy, ahogyan egyéniségének az legjobban megfelel, személyes élmények, napló, vagy harctéri riportok formájában, édes-mindegy az nekünk, csak írjon!

SZAGOS KIMENETELŰ I SZERENCSÉSEN VÉGZŐDŐ I REPÜLŐSZERENCSÉTLENSÉG

Pécs, 1935.

A Hungária gép elstartolt. Alig hagyta el a repülőteret, leállt a motor. Nem volt mit tenni. A pilóta, Sz. S., egyenes vonalban vezetve a gépet, megpróbált leszállni. A lovas alakulatok laktanyája irányába kellett leszállni. A leszállás megtörtént. A gép belefúródott egy trágyadombba és összetört.

Amikor Czékus századosnak, a Hungáriákkal felszerelt bombázó század parancsnokának jelentették, hogy a gép összetört, de a pilótának nincs baja, hirtelen megkönnyebbült, majd a géptörés miatt felháborodva, mérgesen kifakadt: “Szóval trágyadombba kényszerleszállt; oda való!”

Szegény ártatlan pilótát hónapokig bosszantották azzal, hogy ahol és amikor megjelent, a társaság feltűnően szaglászni kezdett.

Fáy Odón elbeszélése