Magyar Szárnyak, 1982 (11. évfolyam, 11. szám)

vitéz Ghyczy Tihamér: Egy zu-bo-boszorkány élményeiből

raktárt lángba borítottuk. Hiába próbáltunk utána eliszkolni, a kemény hírű szovjet vadászok elkapnak bennünket még a felhők között is. Az nyilván tiszta véletlen, hogy személyzetemnek éppen itt sikerült egy légigyőzelmet szereznie. Nagyban zajlik egész kötelékünk elhárító légiharca, amikor Mazzag hangját hallom: “Kapitány úr, nézzen jobbra!” — Mintha rossz jobb-kísérőm lenne, úgy előz lassan egy szovjet vadász bennünket. Arckifejezését is láthatnám, ha nem lógna feje mellére ejtve. Józsi és Mazzag tüze a pilótát ölte meg. Lassú merülő fordulóval átmegy zuhanásba és földrecsapódását több gép személyzete jelenti. Saját veszteség nélkül szádunk le.

Június 21 -kére bevetési parancsot kapunk összes üzemképes gépünkkel Starowerowka repülőtere ellen. 50 szovjet vadász mérges bosszúszomjával kell számoljunk, ezért kivételesen a németek által kiegészítve 12 vadász fog bennünket kísérni. Sikerül 9 géppel startolnunk. Az arcvonalat maximális sebességgel közlítjük meg és nyílegyenesen törünk célunk felé, hogy támadásunk pillanataiban még minél kevesebb szovjet vadász legyen levegőben és annyival több pusztuljon el a földön. Idejében felveszszük az oszlop-alakzatot, de mindhiába; a zuhanás megkezdése előtt már látom a sok földön mozgó és startoló gép ablakainak napfény-tükröző villogását. Gépeink bombái vegyesen vannak pillanat-, illetve késleltetett gyújtásra állítva. Előbbiek célja a parkolt és mozgó gépek rombolása, valamint élő célok leküzdése, utóbbiaké a reptér használhatóságának időleges megnehezítése. Sorozatommal magam a reptér bal szélét megszórva, kísérőim sorozatai pásztázzák a reptér teljes szélességét. Felvétel után jobb emelkedő fordulóban lefojtott gázzal várom a kötelék gyors felzárkózását, hogy zárt tűzrendszerünk is védelmet jelentsen a szovjet vadászok pillanatokon belül várható támadásával szemben. Ebben az esetben ez felesleges óvintézkedésnek bizonyul, mert bár az előttem áttekinthető félkörben legalább 20 szovjet vadászt látok néhányszáz méterrel alacsonyabban repülni, a felettünk őrködő 12 Messerschmitt oly nagy tekintélyt képvisel, hogy az még a külön felfűtött harci kedvüket is teljesen lehűti. Ezek az előre nem kiszámítható tényezők mentették

meg sokunknak életét, de még azt is állíthatom, hogy kormányunknak és azon belül a honvédelmi minisztériumnak labilisnak jellemezhető helyzetét is átmenetileg megmentették. A kényszerhelyzetnek engedve kormányunk egy látszat-hadsereget küldött a frontra, melyen belül a bombázó erőt a mi egyetlen kis maroknyi századunk képviselte. A többi fegyvernem sem volt sokkal jobban ellátva. Beleremeg országunk amúgy is kínos politikai egyensúlya már 1943 nyarán, ha az Airacobrák pilótaüléseiben nem újoncok, hanem hozzánk hasonló “veteránok” ülnek. Akkor bizony reális számítással a létszámviszonyok alapján a magyar hadsereg repülő csoportja minden alakulatának néhány héten belül meg kellett volna semmisülnie.

A jó harcos — legyen az hadvezér vagy honvéd — ellenfelét soha le nem becsüli, de igyekszik minden lehetséges adatot róla megtudni. így álltunk szemben mi is az ellenünk harcoló szovjet repülőkkel. Egy jelenség azonban még ma is megoldatlan promlémát jelent számomra. Június második felében valamelyik kora reggel a felkelő napból szovjet vadászok csapnak rá alacsonyan repterünkre. Különösebb hatást nem érnek el, a légvédelmünk azonban két gépet lelő közülük. Ami mindnyájunkat megdöbbent, hogy a pilóták csak párnákkal, de ejtőernyő nélkül repültek. Szándékos intézkedése lett volna ez vezetőségüknek, nehogy az újonc pilóták lélekjelenlétüket vesztve még alapjában oktalanul kiugorjanak? Ezt nem hiszem! Egy ilyen intézkedés annyira kétélű fegyver, hogy szellemzüllesztő hatásával többet árt, mint használ. Egyetlen reális elképzelésem, hogy az ejtőernyőket szállító hajót a németek vagy japánok elsüllyesztették és a pótlás még nem érkezett be.

Elérkezett azonban az én harctéri élményeimnek túlságosan is csattanó befejezése. Július 14-én ismét a németek kérnek tőlünk támogatást, ezalkalommal jócskán délre működési területünktől. Az arcvonalhoz közel fekvő és kiürített Isjum városka északi felében szovjet páncélosok gyülekezését kell támadjuk. Harcászati feladat, vadászbiztosítást nem kapunk. A végrehajtást több hullámra tervezzük. Saját rajommal az első hullámként minden különösebb probléma nélkül hajtjuk végre támadásunkat. Zuhanás közben szabad szemmel is jól látjuk a hevenyészve rejtett sok páncélos és egyéb gyorsan mozgó járművet. Három támadó hullámunk oly eredményesen ugrasztja szét a társaságot, hogy mire negyedikként újra rám kerül a sor, Kapitalowka falucskát kapjuk célterületnek, hová a páncélosok nagyobb része átmenekült. Már javában zuhanok, amikor egy a tudatomig alig eljutó kisebb csattanás után rövidesen hallom Varga szerelőm hangját: “Telitalálat!” — s még éppen átsuhan agyamon a gondolat, hogy “bolondos ember, hiszen még nem is oldottam”, amikor folytatja: “Ég a jobb motor!” — Meghúzva a magassági kormányt rágyorsítom a mozgó jelet célunkra, oldok és zuhanásból felvétel közben már fordítom is gépünket vissza az arcvonal felé. Jobb motorról a gyújtást is leveszem, működtetem a tűzoltóberendezést és indítom a légcsavar-állítást, hogy a motor ne is forogjon. A bal motorra teljes gázt adok és enyhe siklással még fokozva sebességünket igyekszem minél több időt nyerve átjutni saját terület fölé. Az égő motor és közöttünk a szárnyban van az egyik 800 literes benzintartály, negyedrészt már üresen. Ha a tűz eléri, menthetetlenül robbanunk. Egyszer nézek csak az égő motorra, de az is több az elégnél. Nagy sebességünk úgy táplálja oxigénnel a tüzet, hogy a motorburkolat teljes kerületén kívül is ég már mintha préselt papírból lenne. Csak az egész motorburkolatot a szárny kilépő éléig befedő vakítóan kékes-fehér láng-fátyol mutatja, hogy itt nemesebb anyag ég. Megfigyelőm, Sárszegi Tibor zászlós már másodszor kérdezi, hogy ugrunk-e. Az arcvonal átrepülésekor látom, hogy magasságunk már nem elég: “Nincs ugrás, kényszerleszállunk! ” — adom ki a parancsot. Ezután már csak arra koncentrálok, hogy megfelelőnek látszó elég hosszú felületet találjak minél gyorsabban, melyre ezzel a nagy sebességgel is hasra szállhatok. Balra előttünk egy hosszan emelkedő szántás-szerű dombfelület, fordulóban már nyomom is lefelé a gépet. Közben elkövetek egy hibát. Azzal az átvillanó gondolattal, hogy ha majd megállunk, az égő gépből minél hamarább kijuthassak: kioldom biztonsági bekötésemet és ejtőernyő hevederemet. Annyira leköti figyelme-49