Magyar Szárnyak, 1982 (11. évfolyam, 11. szám)

vitéz Ghyczy Tihamér: Egy zu-bo-boszorkány élményeiből

ben döbbenek a rámnézve szomorú tényre, hogy ma először repülök kölcsön géppel és nincs beépített gépágyúm. Jobb kézzel már szabadítom is a megfigyelő géppuskáját, hogy a nyomjelzők alapján helyesbítve eresszem meg sorozatomat. Itt repül előttem vagy 120 méterre, préda üldöz prédát a helyzetünk. Igen ám, de ezeket a géppuskákat eddig nem használtuk és a földi személyzet kicsit elhanyagolta. Kimegy egy lövés, utána csend — akadály. Ösztönösen csak ráhúzok Jóska hátsó fertályára és mutatok előre. Nyomban átlátja a helyzetet, két kézre ragadja géppuskáját, ismétel és — kimegy újra csak egy lövés. Mindez persze gyorsan zajlik, a két későnjövő azonban mégis jelzést kap a hátulról folyamatosan támadó hat kollégától és pillanatok alatt eltűnik a felhőtakaró alá. Egyikőjük azonban vagy 3 km-rel előttünk újra kiugrik a felhőből, de szerencsére észreveszem. Csinál egy felhúzott éles jobb fordulót és látszik, szemből akar rámtámadni. Többszörösen köszönhetjük életünket annak a ténynek, hogy ezek még mind kezdő fiúk. Ezt most abból következtetem, hogy gépének hossztengelye még legalább 75 fokot zár be repülési irányommal, amikor már látom 4 nehézgéppuskájának villogó torkolattüzét. Mint egy locsolót akarja rámhúzni. Nemcsak pilóta, vadászember is vagyok, jó érzékem van az előretartáshoz. Repülök tehát kicsit egyenesen, hogy elbízza magát és csak az utolsó pillanatban nyomok hirtelen a magassági kormányra. Igen ám, de ő is rányom sajátjára s látszólag egy jappán kamikaze-repü- 16 mintájára akar bennünket magával a halálba rántani. Úgy repül el törzsével 2 méternyire bal szárnyam felett, hogy légcsavarszele vadul megrázza gépünket. Összeütközési sebességünk elméletileg legalább 1000 km/h lett volna. — Eme incidens folyamán agyamban nem tudatosult, de a hat gép támadása hátulról nem szűnt meg. Személyzetem három tagjának rátermettségét bizonyítja, hogy elhárító tüzükkel a vadászok támadását hosszú perceken keresztül meg tudták zavarni olyannyira, hogy gépünket hátulról egyetlen találat sem éri. Gondolom, ideje változtatni helyzetünkön és felhőréteg alá nyomom gépünket. Feszülten figyelek, teljes a nyugalom, nem is értem. Hirtelen éles erővel

Inokai szds. és volt első tisztje Ghyczy szds. szemrevételezik a gibr alt ári partokat.

megmarkolják jobb karomat. Odanézek, Jóska szorítja rémült arccal s látom, hogy beszél, de semmit abból nem hallok. Persze, hiszen egymásköztijének dugasza a levegőben lóg nyakáról, hátrafordulva a légiharc elején kirántotta azt. Visszadugom. — “Mi baj van?” — kérdem. — “Azt hittem meghaltál, olyan csendben ültél és nem válaszoltál!” — “Vártam a folytatást.” — “Nincs folytatás, elmentek!” — nyugtat meg Józsi. El sem akarom hinni, hiszen még vagy 70 km-t kell ellenséges terület fölött repülnünk és ilyen hosszú úton hatszoros túlerőnek előbb vagy utóbb győznie kell. Akkor elmondja Józsi, hogy közvetlenül mielőtt felhő alá buktam volna, a 6 üldöző vadász hirtelen-váratlan behúzta futóművét és a szélrózsa minden irányába szerte spriccelt. Mindezt előidézte az egyik saját vadászunk, aki a légiharcból hátul kissé felszabadulva teljes gázzal előre repült, hogy a bombázó vezérgép ha bajban lenne — segítsen. Azonnal támadta persze a körülöttünk zajló hangyaboly éppen legveszélyesebb tagját és tekintélye számunkra az életet jelentette. Kísérőm kisegítő célra ledobta bombáit s mindnyájan épségben, vadászaink 2 légigyőzelemmel, hadirepterünkön leszálltunk.

Három említésre méltó kis érdekessége volt még ennek a bevetésnek: Jóska nem vette észre, hogy egymásköztijének dugaszát kirántotta, mert ő végig tájékoztatott az éppen

48

támadó vadász irányáról, az én mozdulataim pedig nagyjából megfeleltek a helyzetnek. Felvágva emlegettük ezekután, hogy ilyen tökélyre kell egy személyzetnek összeszoknia! A másik érdekesség vadászérzékemnek talán túlzott optimizmusára jellemző, ugyanis vízszintes vezérsíkunkat és magassági kormányunkat a szemből támadó vadásznak 7 találata lyukasztotta át. Végül a zuhanási irányunk alá központosított légvédelmi tűz-szőnyegről kell feljegyezzem, hogy egyetlen karcolást sem okozott gépeinken. Nem akarom ezzel leminősíteni, mert ha szerencsénk nem kísér, esetleg mindkét gépünk telitalálatot kap.

Június 19-kére a német hadvezetés igényel tőlünk kötelék-bevetést Prochorowka községtől keletre fekvő erdőcskébe telepített üzemanyagraktár megsemmisítésére. Északra fekszik, teljesen kiesik eddigi működési területünkből és tudjuk, hogy arrafelé a szovjet vadászok tapasztaltabb kemény fiúk. A német időjárásjelentés és prognózis a célterületre rossz, de mert saját meterológusunk, dr. Wagner “Ricsi” hadnagy szerint a körülményeknek a célterület fölött javulnia kell: indulás mellett döntök. (Két esztendő múltával a foucevillei hadifogolytáborban mondja el nekem, hogy ez a kételkedés nélküli döntésem volt a legnagyobb szakmai elismerés, amit a háború folyamán kapott.) A felhők szakadozottsága valóban elég volt támadásunkhoz, a