Magyar Szárnyak, 1980 (9. évfolyam, 9. szám)

Gaál Gyula: Jó idő várható Budapest felett

alakulatának, mert szigorú büntetés ellenében tilos magyar terület fölött bombát ledobni, bár ő ezt azért tette, mert félt, hogy a teljes bombateherrel való kényszerleszállás közben felrobbanhat a gépi... A miniszterelnök hangsúlyozza a titkos egyezmény magyar részről való betartását, miszerint a kormány visszautasította a németek javaslatát, hogy a repülőtereket német légvédelmi ütegek védelmezzék és megtagadta a Magyarországon kényszerleszállt amerikai repülők átadását, bár később, újabb nyomásra, lehetővé tették, hogy a németek kihallgassák őket.1 Ezzel szemben két magyar repülőgépgyár zavartalanul gyártotta a Me 109 és Me 210 mintájú gépeket, számos olajfinomító működött teljes kapacitással, mialatt az út-, vasút- és vízúthálózat egyre fontosabb szerepet töltött be a keleti front és Németország között.

Egyes adatok szerint egy magyar pilóta március 27-én lelőtt egy P-38 Lightninget Kiskomárom felett, de erről később kerül szó.6 Az események azt mutatták, hogy a “gentlemen’s agreement” nem sokáig maradt érvényben. Ennek ellenére az új magyar kormány derűlátóan ítélte meg a helyzetet és bízott a titkos megállapodás megtartásában. Ezt az illúziót hamarosan szétrombolta a V.K.F.2./D repülő alcsoport jelentése, amely szerint egy március 25-én letartóztatott ellenséges ügynök feladata időjelző szondák elhelyezése volt Déldunántúlon. Az amerikai parancsnokság az időjárástól függően tervezte a légi bevetéseket. Április 1-én pedig megfejtettek egy Foggiába küldött rádióüzenetet, ami kétségtelenné tette azt, hogy Közép-Magyarországon pár napon belül légitámadás várható.7 Az üzenet jó időt jósolt a célterület felett, ami — mint rövidesen kiderült — az ország fővárosa volt. Ezt az információt azonnal továbbították a Luftwaffe parancsnoksághoz, de a németek közölték, hogy a támadás elhárításához segítséget nem tudnak nyújtani.

A ferihegyi 2./1. vadász század részben tapasztalt, részben jól kiképzett fiatal pilótákból állt. Merényi Scholtz Miklós századparancsnok számos bevetést repült a keleti arcvonalon, 1943 nyarán. Első tisztje, Irányi Pál főhadnagy hat hónapig tartózkodott hadműveleti területen 1942-ben, melynek során két szovjet gépet lelőtt. A másik egység a szolnoki l./l. vadász század volt, az “ász”, Újszászy György százados parancsnoksága alatt. Ez a tapasztalt és harcedzett pilótákból álló alakulat több mint egyévet töltött 1942 közepétől 1943 novemberéig Oroszországban. Míg az alapegység a keleti arcvonalon a géppár volt, addig ez az amerikaiakkal szemben a századnál kezdődött. így egy nagyobb bombázó kötelék ellen bevetett századnak csaknem olyan mozgékonynak kellett lennie, mint a géppárnak. Az első támadás utáni gyülekezés sem volt egyszerű, mert a bombázókat rendszerint nagyszámú és nagy tűzerejű távolsági vadász kísérte. Az égető kérdés az volt, hogy milyen legyen a leghatásosabb támadó kötelék és hogyan támadjon. A 2./1. század sokat kísérletezett, de mielőtt kialakulhatott egy megfelelő forma, a bombázások megkezdődtek. A Repülő Kísérleti Intézetben is folytak hasonló tanulmányok, de ezek sem váltak be gyakorlatban — mint azt a század március 17-i veszteségei is mutatták. A vadászirányítás a Szikla központból tapasztalathiány miatt nem túlságosan jól működött az első bevetések alatt. A vadászok gyakran későn értek a megadott helyre, máskor pedig üzemanyaguk fogytán volt, amikor ellenséggel találkoztak. Ekkor még

Újszászy György szds.

nem használtak póttankokat és az üzemanyag csupán 70 perc repülési időt biztosított. Néha a földi figyelők jelentései szerint, a nagy magasságban repülő vadászokat a saját nyomukba küldték.

Az amerikai bombázók rendszerint 6 — 8000 méter magasságban, 30 — 40 gépből álló zárt egységben repültek, úgy, hogy tűzfegyvereik hatása kiegészítse egymást és megközelítésük minden irányból nehéz legyen. Egy-egy ilyen zárt “kocka” hatalmas tűzerőt képviselt, mert a bombázók 8—10 nehézgéppuskával rendelkeztek. A legnagyobb akadályt azonban az állandóan túlerőben lévő biztosító vadászok jelentették. A német birodalom felett folyó légicsatákból leszűrt tanulság és tapasztalat nem igen volt használható, mert a rendelkezésre álló vadászerő számbelileg közel sem jutott a bevetett, legtöbbször pár száz gépből álló bombázó és vadász tömeghez.

Ugyancsak Ferihegyen állomásozott Krúdy Ádám százados 5./1. éjjeli vadász százada, részben Me 110, részben Me 210 gépekkel felszerelve. Az egység tulajdonképpen még kiképzés alatt állt. A Me 210-est többfeladatú gépnek tervezték. Nappali, ún. nehéz vadász vagy romboló bevetésre nem volt olyan gyors és fordulékony, mint egy egymotoros vadász, s tűzereje sem volt megfelelő és gyakran a fegyverzet több komponense egyszerűen felmondta a szolgálatot. Krúdy ellenezte az éjjeli vadászok nappali bevetését amerikai bombázók és kísérő vadászok ellen azzal az indokkal, hogy a század még nem fejezte be a kiképzést, s a félig kiképzett hajózó személyzetnek nem sok esélye lesz a túlsúlyban lévő Lightningek és Mustangok ellen. Felhívta arra is a figyelmet, hogy maguk a németek a Me 210 és Me 410 kötelékeiket vadászkísérettel vetik be, ahol csak tehetik.

Április 2-án 10:00 órakor, a 2./1. századot ismét riadóztatták. Felszállás közben Hincza Gyula százlós gépe elkapta a keresztbeguruló Szombathelyi főhadnagy Me 109-eset. Mindkét gép elégett, Szombathelyi meghalt, Hincza sértetlen maradt. A bevetés 1 óra 15 percet tartott, de ellenséges gépekkel nem találkoztak.

31