Magyar Szárnyak, 1980 (9. évfolyam, 9. szám)
Bajsa Andor: Ez is jól kezdődött…
volt, különben egy pillanat alatt végzett volna velem, ha a koponyacsont védelme nélküli agyat találja. Szemeimet védve kezeimet az arcom elé emeltem. Hirtelen abbahagyta az ütögetést. Lassan felnyitottam a szemeimet és kilestem az ujjaim között. Az orosz képe vigyorgott rám, miközben a pisztolyt közvetlenül a szememre irányította. Újra behunytam szemeimet. Éreztem, hogy ez a szadista csak arra vár, hogy újra kinyissam őket, s azután meghúzza a ravaszt. Tehetetlen düh fogott el, hogy egy ilyen girhes tacskó kell, hogy megöljön, akit a sebesülésem előtt félkézzel tudtam volna a falon szétlapítani. Vártam. Nem tudom hány másodperc telt el. Vártam, hogy mi lesz, mikor fogok lebegni, milyen a halál. Közben zajt is hallottam a szobában, távoli hangokat. Egyszerre azután nem bírtam, újra felnyitottam a szemem. Először azt hittem, hogy lázas képet látok. Egy tucatnyi kar emelte a levegőbe a zászlóst, akinek arcán gyűlölet ült, s öklét fenyegetően rázta felém. Ez azonban valóság volt. Az történt, hogy az épületben levő többi orosz a lövéseket hallva a szobába sietett, nem tudván, hogy mi történt. Felismerve a helyzetet, meg a szobában levő két másik orosz is előadta a történteket, egyszerre minden kar a zászlós felé nyúlt és felkapva a levegőbe vitték ki a szobánkból. Napokig kísértett a gondolat, hogy vissza fog jönni. Előttem volt a gyűlöletteljes arc, amint az öklét rázta. De nem tért vissza. Később felkerültem Pestre, ahol egy specialista rendbeszedte a lábamat, majd innen az Alkotás utcai Vöröskereszt-kórházba utaltak. A sebesülésem miatt gyűlöletet nem éreztem az ellenséggel szemben, mert katonák voltunk, mindketten a kötelességünket teljesítettük. De azokért a nyomokért, amiket a szadista szovjet zászlós pisztolyának ütései hagytak a kezemen és a fejemmen, mialatt tehetetlenül, sebesültként feküdtem, képtelen vagyok a felebaráti szeretetet összeegyeztetni az elmúlt hosszú esztendők ellenére is. Márciustól decemberig teljesen ágyhoz kötött, hátonfekvő beteg voltam. Ez idő alatt egyetlen orosz katona sem nézett be hozzánk szamaritánus vagy lovagias érzésektől vezérelve. Lója Géza főhadnagy, a 101/4. vadász század pilótája, 1945. március 22-én szovjet gépekkel való légiharcban megsebesült. Kényszerleszállásának körülményei és az azt megelőző légiharc leírása az “Air Combat" 1976 novemberi számában jelent meg. Ez is jól kezdődött... 1942. július 5-én hajnali 2 órakor a 4/1 bo.szd. hét géppel Voronyezs bombázására indult. Ez volt a 3. raj első bevetése. Előző napon érkeztek meg Debrecenből. Bajsa Andor (akit legszorosabb baráti köre “Sindulfó” néven ismer) így írja le az első bevetést: Személyzet: Szulyovszky Tibor hdp.őrm. pilóta, Kovács István szkv. hajózó szerelő, Damniczky József szkv. hajózó távirász, Bajsa Andor hdgy. a gép pk-a, megfigyelő. Mivel csak az előző napon érkeztünk, talán ezért még nem rendelkeztünk részletes térképpel. Emlékezetem szerint a frontvonalat nem határozta meg az eligazítást végző vezér megfigyelő. Valami ilyesmit hallottam, hogy “a front mozgásban van előre”. Nem csináltunk nagy dolgot ilyen kicsiségekből, hiszen az utolsó raj balkísérőjeként csak a többieket kell majd követnünk. A cél megközelítése alatt megcsodáltuk “Szulyóval” a nagy légiforgalmat, ami a Stary Oskol-i légtértől Keletre szemünk elé tárult. (Amint később kiderült, a németek 10 perccel előttünk végezték el a túzcsapásukat, aminek következtében minket “tárt karokkal” várt az orosz légvédelem.) Voronyezs feltűnésekor előre ültem a megfigyelő ülésbe a célzókészülékhez. A parancsnoki géppel egyidőben kinyitottam a bombaajtókat. A rádiós hangja riasztott fel: “elrepült a jobb légcsavar” — kiáltotta. Szulyó máris fordult 180 fokkal. A forduló után kioldottam a bombákat, majd visszamásztam a pilóta mellé. A jó öreg Caproni egy motorral szép nyugodtan süllyedt. Ennek ellenére úgy gondultuk, hogy elérhetjük a repterünket. Térkép nélkül nem a legegyszerűbb feladat a hazatalálás. Szigorúan tartottuk a megközelítési irány 180 fokos fordítottját. Semmit sem tudtunk még ekkor az ezen a területen előforduló mágneses zavarokról, aminek a nagy kiterjedésű vasérc területek az okozói. Nem csoda, hogy a kiszámított időre nem találtuk meg a repterünket. Mivel a magasságunk is elfogyott ezért elhatároztuk a kényszerleszállást. Egy lapos dombtetőn, akadálymentes területen szálltunk le, minden baj nélkül. Hamarosan egy He-111-es repült el felettünk. Egy kör után ledobtak egy jelentőhüvelyt. Földrajzi helyzetünk a négyzethálózatos vázlatba be volt jelölve. “Gebe Meldung Poltava” írás volt mellékelve. Aliig felfegyverkezve vártuk a fejleményeket. (Géppisztolyokkal és pisztolyokkal.) A közeli falu nagyon barátságos lakói megérkeztek. Sajnos sem a falusiak által megnevezett helység, sem a He-111-es által megjelölt pont nem volt a mi “általános” térképünkön megtalálható. Kirepültünk a térképről! (Kb. 60 km-re a repterünktől szálltunk le.) Bajsa flidgy és Szeghalmiflidgy az 1979-es Repülő Találkozón. Két napba telt, amíg két faluval odább magyar katonákat fedeztünk fel. Ezek átvették a gép őrzését. A helyőrsági telefonon végre jelentést tudtunk továbbítani a 4/1 parancsnokságnak. További két nap múlva megérkezett Harsányi “Tata” javító részlege. Egy nap alatt üzemképes lett a gép. Hazarepültünk. A bevetésre való hajnali riasztásnál a bőrruhát csak az alsóneműre rántottam fel és így a rekkenő júliusi hőségben öt napig bőrruhában járkáltam a magyar honvédek legnagyobb csodálatára. Bajsa Andor szkv.flidgy. 27
