Magyar Szárnyak, 1980 (9. évfolyam, 9. szám)
vitéz Háry László vezérőrnagy emlékezete
egy eredeti halotti bizonyítványt, amit újra Chiléből kell megszerezni, mert amit már kaptam, nem adom ki a kezemből. A balesetbiztosítás egy irtó csalás, valószínűleg perelnem kell, hogy valamit kapjak, ami egy évbe is beletelik. Mindezek mellett nyakamon van még a háztartás, a levelek megválaszolása és ami a legnehezebb, a holmik liquidálása a költözködés előtt. Elképzelhetetlenül sok kacat gyűlt fel ebben a lakásban harminc év alatt, soha sem dobtam ki semmit, de most fel kell számoljam a fölösleges dolgokat. Palikám holmijaitól egyelőre nincs szívem megválni, pedig legalább három koffernyi papírjai, könyvei, folyóiratai vannak... Palim kiváló családapa és élettárs volt. Eltávozásával pótolhatatlan űrt hagyott maga után. Mindenhez ragaszkodom, ami vele kapcsolatban volt és mindenkit szeretek, akit ő szeretett. csókollak Mindnyájatokat, Duci. A m. kir. Légierők volt parancsnokával kapcsolatban kegyelettel őrzőnk minden sor írást, levelet és megemlékezést. (T ermészetesen ezekkel kapcsolatban neveket nem említünk.) Ma már .nemcsak szolgálati múltja, de egész magánélete is ismert előttünk. Életét a kistarcsai internáló táborban fejezte be. Mindenki, aki csak ismerte tudja, hogy élete minden helyzetben példamutató, nemes emberi nagyságot és méltóságot sugárzó volt.* Ezek tények, amelyek vádolják azt a rendszert, amely az orosz erőszak következtében bitorolja a magyar nemzet kormányzását. Tízezrével internálták mindazokat akik a régi rendszerrel és társadalmi renddel kapcsolatban álltak, függetlenül attól, hogy tett-e valamit is az új rendszer ellen vagy sem. Birtokos, paraszt, földbirtokos, rendőr, katona, értelmiségi, tisztviselő, közalkalmazott és az ország minden rendű és rangú rétege képviselve volt a börtönben és az internáló táborokban. Gyanús volt az a katona, aki valamikor a Horthy hadseregben szolgált. De gyanús maradt akkor is, ha tovább szolgált az új “demokratikus” hadseregben. 1950 decemberében ismertem meg Háry Lászlót. Ekkor még szabad volt Kistarcsán az épületen belüli látogatás. Egyik barátja vitt el hozzá. “Örülök, hogy megismerhetlek” — mondta. “Foglalj helyet itt mellettem a kutyakennelben. ” (így nevezte a fekvőhelyül szolgáló kétkét személy befogadására alkalmaá emeletes állványzatot.) “Sajnos jobbal nem szolgálhatok.” December végén már tilos volt az épületen belüli látogatás. Délutánonként volt a séta. Háry ekkor már nem a nagy körön sétált. Szívbetegek részére “kiskör” volt rendszeresítve. Pár hónap múlva már annyira legyöngültünk, hogy a sétát már nem is nagyon kívántuk csak a friss levegőre vágytunk. 1952 vitéz Háry László vezérőrnagy emlékezete nyarától kezdve nem volt többé séta. Örökös szobafogságban éltünk. Még a távolsági látásról is “leszoktunk” mert azt 5-10 méternél nagyobb távolságra nem is gyakorolhattuk. Azok, akik kiszabadultak (1953 őszén), eleinte szédelegtek a szabad élet tágas térségeiben. Sokat fáztunk, éheztünk. Egy pokrócunk volt. Szalmazsákunk tar-Háry “Tata” a szegedi reptéren. (A húszas évek elején.) talma nem szalma, legfeljebb szecska volt, sok esetben csak szalmapor. A tisztaságból, súrolásokból rettenetes fegyelmi problémát csináltak, de ennek ellenére betegség, járványok gyengítették amúgy is legyengült szervezetünket. 16 Havonta írhattunk egy lapot. Banális szöveget írtunk, nehogy a cenzúra eldobja. Azt reméltük, hogy szeretteink felismerik semmitmondó írásunkat és tudni fogják, hogy még létezünk. Háry sohasem panaszkodott. Szívós, igénytelen katonaember volt, aki méltóságán alulinak tartotta a panaszkodást. Nem panaszkodott egészségi állapotáról sem, pedig a szívbaj sokszor “vasmarokkal” szorította össze mellkasát. Tűrte az éhezést, a nélkülözést, de orvosságra szüksége volt. Szívrohamai esetében pár csepp hydregin feloldotta a görcsöket. Családja, egy hűséges barát segítségével gondoskodott a gyógyszerről. Létfontosságú volt ez a gyógyszer, mégis mindig adott abból szenvedő szívbeteg társainak. Előfordult, hogy a hydregint ellopták a betegszobában. Tiltakozáson kívül semmit sem lehetett tenni. Néha másfajta folyadékkal próbálták a drága hydregint helyettesíteni. Háry mindig nyugodt volt és mindig tárgyilagos tudott maradni. Igazi katona volt az internáló tábor megpróbáltatásai közepette és példájával erőt adott a szobatársainak. Majd kórházba került. Onnan rövidesen visszahozták. Csak lábra akarták állítani, de nem akarták meggyógyítani. Jobb állkapcsa alatt egy dudort vettünk észre. Idővel ez tojásnagyságú lett. Az orvos lymphomának nevezte ezt a tünetet. A táborban ez elég gyakori volt. A kórházból egy adag rozskenyérrel tért vissza. Egy kerek cipó negyed részét hozta. Nem evett belőle. Evett ő abból eleget a kórházban — mondta. Darabonként osztotta szét nekünk, rabtársainak; “rozskenyér, egyétek! ” Néha megcsillant a humora, de fokozatosan rádöbbent arra, hogy kevés reménye van a szabadulásra. “Itt fogom befejezni” mondta. “Igaza volt feleségemnek, aki a római
