Magyar Szárnyak, 1980 (9. évfolyam, 9. szám)
Homér Imre: A 102. bo. osztály rövid története
pályaudvaron az indulás előtt kért, hogy ne menjek. ” “Kevés az időm, de ti, akik túlélitek, majd el tudjátok mondani az igazságot...” Néha emlékezett és emlékeztetett bennünket a régi időkre. Elmondta a Kassai Repülő Akadémia felavatásának az ünnepélyét. О volt a boldog házigazda. О szorgalmazta és valósította meg az önálló repülőtiszti akadémiát. Az ünnepélyes banketten, a fehér asztalnál, kedvenc borával, a gyenesdiásdival köszöntötte fel Legfelsőbb Hadurát és ugyanazzal kívánt katonaszerencsét a fiatal repülőtiszt-sarjadéknak. Idő előtt kérte nyugdíjazását. A német befolyás megerősödése késztette erre. Mint nyugdíjas a “Polgári Repülő Alap” elnöki tisztét töltötte be. Nem lett titkos tanácsos, de amikor az államfőnek szüksége volt a szolgálataira, akkor Háry rendelkezésre állt. 1944 őszén titkos megbeszélésre rendelte a Kormányzó Háryt. Azok vettek részt, akikben az államfő megbízott, akiknek a megbízhatóságáról meg volt győződve. Az ő feladata lett volna a prominens politikusok “kirepültetése”. Ehhez neki kellett volna gépeket és személyzetet biztosítani. О ismerte legjobban a repülőket. Bethlen Istvánt Kairóba kellett volna “repülnie”. Háry biztosította a repülőgépet, biztosította a pilótát. Bethlennek aggályai voltak. “Nem tudom, hogy Miki ezt hogyan képzeli” — mondta Bethlen, “hiszen ez az út nincsen előkészítve. ” A kairói út elmaradt és a kirepülések tervét is elejtették. (Bethlen egy orosz fogolytáborban fejezte be életét.) Elmúlt 1952 nyara. Aggódó félelemmel érzékeltük a beálló hidegidőt. Sápadt, sovány, szürke megkínzott emberek fázva, kuporogva ültünk a padokon és a fekvőhelyek szélén. Elvették egyetlen kenyérvágó késünket. Egy 15 éves mohamedán fiú öngyilkosságot kisérelt meg vele. Madzaggal “fűrészeltük” ezután a rabkenyeret. Élénken emlékezetemben él egy epizód. Háry csendesen üldögélt az ágya szélén. Hosszan nézegette családja fényképeit. Szólt mindegyikhez. “Szólt” az ő “aranyvirágjához”. “Szólt” Ágneskához; “beszélt” Mókushoz. Emlegette az unokák nevét. Szinte fohász-szerűen fejezte be ezt a “táv-kommunikációt” azzal, hogy felajánlotta szenvedéseit a családért. Egyre gyakoribbá váltak a szívrohamok. Az éjjeli rohamok több gondot okoztak, mint a nappaliak. Éberen aludtunk. Baj esetén pillanatok alatt akcióba kezdtünk. A bemeszelt ablakon átszűrődő fény háttérül szolgált, amikor a drága cseppeket, egy-kettő-három-négyet, a kockacukorra csepegtettük. Laci bácsi ezektől megnyugodott és lassan elaludt. Aztán ismét kórházba került, de erősködött, hogy hozzák vissza, mert nem akarta a “beszélőt” elmulasztani. Húgát várta, el akart búcsúzni tőle. Még vagy két hét volt a beszélőig. Egyre csendesebb lett. Halálravált szürke arccal, minden lépésért megküzdve ment a “beszélők” csoportjával. Alig volt tőlük elmaradva. Többet nem láttuk. Egyik éjjel, takarodó után úgy 10 óra tájban, a bemeszelt ablakok lepattogzott résein át láttuk, amint a fényszóróval megvilágított udvaron egy letakart koporsót tettek egy gépkocsira. Nem tudtuk, de sejtettük, hogy ez volt vitéz Háry László vezérőrnagy temetése. Nem tudjuk, hogy jeltelen sírja hol lehet. De halálára, december közepe táján, meghozta a bizonyosságot az egyik szobatársunk a “folyosós”. Az ő feladata volt az első emeleten lévő különszobákhoz, a papi szobákhoz vezető folyosó felmosása. Amikor a munkájával a papi szobához ért és az ellennőrző ávós a túlsó oldalon volt, akkor egy kanonok kiszólt: “Tegnap csütörtökön volt egy hete, hogy Háry Laci bácsi meghalt. Széli prelátus úr — akit szívvizsgálatra vittek — volt mellette. Meggyóntatta, ellátta a halotti szentségekkel. Nyugodjék békében. “Requiescat in расе. ” A kétely eloszlott. A visszavonhatatlan, a megfellebezhetetlen bizonyosság bekövetkezett. Rabságunk idején sokszor emlegettük. Vagyunk még jó néhányan, akik a megpróbáltatások idejéből ismertük. Csakis a keresztény nemzeti célokat követte. Az ő szocializmusa a bajtársiasság volt. Négy évet töltött ítélet nélkül, csupán rendőri-közigazgatási eljárás alapján az internáló táborban, ami az ő esetében életfogytiglani fogságot jelentett. Miért? Az a hír járja, hogy Háry Lászlóból a proletárdiktatúra hősét akarják “megfabrikálni”, mert a románok ellen harcolt 1919-ben. Tudjuk, mert láttuk, hogy föld és vagyon kisajátítható, — a tiszta múltat azonban nem lehet elvenni. Háry László becsületes neve túl fogja élni a kommunizmusnak nevezett diktatúrát. A 102. bo. osztály rövid története • A 102 bo. osztály 1943 tavaszán alakult meg Debrecenben, a 3. és 4. bo. osztályokból, Czékus F. örgy. parancsnoksága alatt. A 102/1. szd. parancsnoka Sándor B. szds., a 102/2 szd. parancsnoka Koróssy B. szds. voltak. Schiller J. szds. volt a földi rész parancsnoka. 1943 márciusában Dél-Franciaországba települtek át a Ju 88-ra való átképzés céljából. A nyár elején kitelepültek a keleti frontra. Csak a Sándor szd. kapott teljes kiképzést. A Kóróssy szd. a keleti front egyik hátrább lévő repterén folytatta átképzését. Idők múltán a Sándor szdnál fellépő személyi veszteségek pótlására a Kóróssy szd. már kiképzett személyzetét osztották be; így lassan a Kóróssy szd. teljesen beolvadt a 102/1 szd-ba. Kóróssy szds. hazatért. Sándor szds. egy kényszerleszállása után kisebbfokú agyrázkódást szenvedett. A szd. parancsnokságát a szd. rangidős tisztje, Herder L. fhgy. vezérmegfigyelő vette át. 1943 november végén Czékus örgy. sűrű ködben, FW-58-sal neki repült a lembergi reptér rádióantenna oszlopának. Személyzetével együtt repülőhalált halt. Ezzel megszűnt az osztályparancsnokság. Hómer I. szds. 1944 márciusában vette át Herder szds.-tói a szd. parancsnokságát. A szd. 1944 júliusának az elején Ju-87- eseket kapott, Krakowban. Onnan 1944 augusztusában áttelepültek Hajdúszoboszlóra. Onnan október közepén Börgöndre települtek át, ahol FW-190-eseket kaptak. A 102/1 bo. szd. ezzel megszűnt. Beolvadtak a Lévay Gy. szds. parancsnoksága alatt megalakult vadász-bombázó osztályba. Homér Imre szds. mi 17
