P. Szalay Emőke: Református egyházművészet - Magyar Református Egyház Javainak Tára 24. (Debrecen, 2012)
Ónedények a református egyházban
történő öntéssel előállított domborműves díszítésű, kiemelkedő alkotások készültek, ezeket Edelzinn-nek nevezték. A bibliai, antik mitológiai alakokat és jeleneteket ábrázoló edények két leghíresebb mestere Francois Briot és Caspar Ederlein volt. A domborműves díszítés használati edényeken is megjelenik, a billentők és a lábak szinte kizárólag, a fülek jóval ritkábban készültek ezzel a díszítéssel. Ugyancsak domborműves a kannák egyik jellegzetes alkotórésze, a fenék közepébe illesztett un. fenékrózsa. A vésés, benne a zeg-zug vonalat létrehozó un. flechelés, gyakoribb volt a domborműves díszítőmódnál. Ez a díszítés a jellegzetes reneszánsz mintakincsből táplákozik. A kor általánosan elterjedt keleti eredetű virágmintái díszlenek az edényeken, a gránátalma, rozetta, szegfű, tulipán különféle levelekkel, amelyek közül az akantuszleve- lek a legváltozatosabbak. Kedveltek voltak a madárábrázolások, mitológiai és bibliai történetek, korabeli viseletbe öltözött alakok, céhjelvények, ritkábban szarvasok ábrázolásai. A XVII-XVIII. században a díszítőelemek minden iparművészeti ágban, így az ónöntésben is szinte azonosak az úrihímzésektől kezdve a festett templommennyezetekig. A díszítésben fontos szerepe volt az edényeken megörökített feliratoknak, amelyek dekoratív jellegét elhelyezésük mellett egyéb elemek, címerek, koszorúk, céhjelvények is fokozták. A XVIII. századi barokk és rokokó stílusú edényeken külön díszítés alig található, ugyanis ezek esetében a forma mozgalmassága szükségtelenné, illetve lehetetlenné teszi mind a domborműves, mind a vésett díszítést. A XVIII. század végén, a XIX. század elején a vésés már szinte csak a feliratokra szorul vissza, viszont újból megjelennek a domborműves megoldások a füleken, fogókon, a szájperemet övező frízekben. A szecessziós ónedényeken ismét a domborműves díszítés a meghatározó, mintakincse elsősorban a stílus jellegzetes növényi ornamentikájában gyökerezik. A református egyház ónedény állományának jelentősége A már említett debrecen-egervölgyi zsinat 1562-es „bármiféle ércből készültek, elfogadjuk” rendelkezését, bár leírva nincs, bizonyára az ónból készült edényekre is vonatkoztatták, hiszen ekkortájt kezdett széles körben elterjedni az ónedény hazánkban is, így bekerültek a református egyház edénykészletébe. Különösen felbecsülhetetlen e tény jelentősége, mivel egykori elterjedtségük ellenére kis számban maradtak fenn már a XIX. századra is. 65
